Eltűnő tárgyak anyám házában – elrejtett kamerákat szereltem fel, amit láttam, sokkolt
Az édesanyám gondozása már önmagában is nehéz volt, de a húgommal, Évával való feszült viszony csak tovább rontotta a helyzetet. Amikor értékes tárgyak kezdtek eltűnni a házból, mindenki gyanús lett. Azt hittem, tudom, ki a felelős, de az igazság teljesen felforgatta az életemet. Az árulás onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé vártam, és megkérdőjelezett mindent és mindenkit, akiben valaha megbíztam.
Fáradtan súroltam édesanyám konyhapultját egy hosszú munkanap után, miközben a hipó szaga beterítette a helyiséget.
Minél több időt töltöttem a ház takarításával, annál dühösebb lettem Évára. Olyan volt, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy ez az ő anyja is.
Ez nem volt szokatlan Évától. Iskolás korában felelőtlen volt: megszökött otthonról, pénzt vett ki anya pénztárcájából, és órákat hagyott ki. Mégis, bármit is tett, mindig megbocsátottak neki.
Az éles esze mindig felmentette a hibái alól. Kiváló eredményekkel végzett az iskolában, ösztöndíjat nyert, és a család „aranygyermeke” lett. Mostanra Éva csak akkor látogatta meg anyát, ha akart valamit – vagy hogy emlékeztesse anyát a jelenlétére, hátha benne marad a végrendeletben. Eközben én viseltem a betegsége miatt nehéz valóságot.
Felkértem egy gondozót, Nórát, hogy segítsen, de nem engedhettem meg magamnak, hogy teljes munkaidőben foglalkoztassam. Amikor nem dolgoztam, én magam gondoskodtam anyáról.
– Anna! – kiáltotta anya a szobájából, hangja idegesnek tűnt. – Anna, gyere ide!
Letettem a rongyot, és bementem hozzá. A komódjánál állt, kezében a régi ékszeres dobozával.
– Az arany fülbevalóim eltűntek – mondta, remegő hangon.
– Biztos nem tetted őket máshova? – kérdeztem, közelebb lépve.
– Nem. Hónapok óta nem nyúltam ehhez a dobozhoz – mondta. – Szerettem volna neked adni valamit, amit megőrizhetsz, de amikor kinyitottam, a fülbevalók eltűntek.
Megkérdeztem, járt-e valaki nála aznap. Csak Éva látogatta meg reggel, hogy „megnézze, hogy van”. Ezért, bár anya tiltakozott, hogy ne veszekedjünk, elhatároztam, hogy szembesítem Évát.
Amikor megérkeztem, Éva karba tett kézzel nyitott ajtót.
– Az arany fülbevalók eltűntek, Éva – mondtam egyenesen.
– És te azt gondolod, hogy én vettem el őket – vágott vissza élesen.
– Te voltál az egyetlen, aki ott járt ma.
Éva arca elkomorult. – Miért venném el anya ékszereit?
– Talán mert le vagy égve – vágtam vissza.
A vita elfajult, Éva sértett, én dühös voltam. Üvöltözés közepette ő rám förmedt: – Miért nem kérdezed meg a férjedet, milyen érzés pénzre szorulni?!
Ettől még idegesebb lettem, de úgy döntöttem, nem folytatom a veszekedést. Ehelyett másnap elmentem egy boltba, vettem egy rejtett kamerarendszert, és felszereltem anyám házában.
Napokkal később anya aggódva hívott, hogy az aranygyűrűje is eltűnt. Ideje volt megnézni a kamerafelvételeket. A számítógép elé ültem, és gyorsított felvételeken néztem végig az elmúlt napokat.
A képernyőn először Éva jelent meg, ahogy anyám szobájában matat. Ideges lettem, de láttam, hogy nem vett el semmit.
A következő felvételen azonban Károly, a férjem jelent meg. Láttam, ahogy benyúl az ékszeres dobozba, kiveszi a gyűrűt, és a zsebébe teszi.
A döbbenettől lefagytam. Hetek óta Évát hibáztattam, de kiderült, hogy az árulás otthonról jött.
Amikor Károly hazaért, szembesítettem vele a bizonyítékokat. Először tagadta, majd könnyek között beismerte, hogy szerencsejáték-adósságai vannak, és megpróbálta eltitkolni előlünk.
– Hogyan tehetted ezt? – kérdeztem sírva. – Anyám dolgaival játszottál, miközben én megbíztam benned!
Károly szégyenkezve állt előttem, de tudtam, hogy nem tudom azonnal megbocsátani neki. Aznap este elküldtem, hogy időt nyerjek, hogy átgondoljam, hogyan tovább.
Később elmentem Évához, és könnyek között bocsánatot kértem tőle. Nemcsak megbocsátott, de átölelt, és megígérte, hogy mindig mellettem áll.
Ez a történet megtanított arra, hogy az előítéletek és feltételezések milyen károkat okozhatnak. Az árulás fájdalma mély, de a szeretet és a család ereje segíthet megbirkózni vele.