Elmentem az elhidegült apám temetésére — A nagymamám odajött hozzám, és azt mondta: „Nem kellene itt lenned”

Elmentem az elhidegült apám temetésére — A nagymamám odajött hozzám, és azt mondta: „Nem kellene itt lenned”

Elmentem az elhidegült apám temetésére abban a reményben, hogy lezárhatom a múltat, de a nagymamám sürgető figyelmeztetése egyenesen az apám házába vezetett. A féltestvéreim teljesen kihagyták a szertartást, és amikor a dolgozószobájában találtam őket, rájöttem, pontosan mit is keresnek ott.

Évek óta nem láttam az apámat. Gyerekkoromban hagyott el minket anyámmal, és minden alkalommal, amikor később próbáltam kapcsolatba lépni vele, csak csendet kaptam válaszul. Semmi többet.

Tudnom kellett volna, hogy nem érdemes törődnöm vele, de nehéz elengedni azt, aki az apád kellene, hogy legyen. Amikor meghallottam, hogy meghalt, nem tudtam, hogyan érezzek. Szomorú voltam? Mérges? Megkönnyebbült? Talán mind egyszerre.

A temetés napján úgy éreztem, mennem kell. Tudtam, hogy valószínűleg jobb lenne nem elmenni, de mégis ott találtam magam. Talán azért, mert lezárást akartam, vagy egyszerűen kíváncsi voltam, kik lesznek ott.

A temetés

A kápolna csendes volt, csak a halk orgonaszó hallatszott, és a liliomok túl édes illata szinte fojtogatott. A kemény fa padon fészkelődtem, és az ajtóban kapott kis programot bámultam.

„István idősebb” – állt a neve a lapon.

Furcsa volt így látni a nevét, mintha csak egy másik ember lenne, nem pedig az a szellem, aki az egész életemet kísértette.

Senki sem sírt. Senki sem tűnt igazán szomorúnak. Csak ültek ott, üres tekintettel, mintha csak azt várnák, hogy vége legyen. Közben a féltestvéreim, ifjabb István és Barbara, akik mindig felvették a telefont, amikor apámat hívtam, még csak meg sem jelentek.

Furcsa volt. Azok a gyerekek, akiket ténylegesen felnevelt, nem jöttek el?

Miközben azon gondolkodtam, hogy talán nekem is távoznom kellene, egy csontos, de erős kéz szorította meg a karomat. Összerezzentem, és odafordultam. A nagymamám, Eszter állt mellettem. Évek óta nem láttam, talán csak egy-két alkalommal.

Mindig adott néhány információt apámról és az új családjáról, és én csak azért hallgattam végig, mert ő volt az egyetlen, aki valaha is figyelmet fordított rám arról az oldalról.

Éles szemei rám szegeződtek, arca komoly volt. Közel hajolt hozzám, olyan közel, hogy éreztem az illatát, és suttogni kezdett.

– Nézz körül, gyermekem – mondta halkan. – Nem vetted észre? Nem kellene itt lenned. Most azonnal el kell menned a házába.

Pislogtam rá. – Tessék? Nagyi, miről beszélsz?

Nem válaszolt. Csak egy hideg fémtárgyat nyomott a kezembe. Lenéztem. Egy kulcs volt. Zavartságom nyilvánvaló lehetett, mert még erősebben megszorította a karomat.

– Bízz bennem – folytatta nyugodtan, de határozottan. – Menj. Gyorsan.

Aztán elengedett, és egyenes háttal visszasétált a tömegbe, mintha mi sem történt volna.

Egy pillanatig csak ültem ott, döbbenten. Talán csak ugratott. Talán már nem volt teljesen épelméjű. De a tekintetében volt valami, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Felálltam.

A ház

Csendesen kisurrantam a kápolnából, a kulcsot szorosan tartva a kezemben. Odakint a napfény túl erősnek tűnt a sötét, fülledt szoba után. Vettem egy mély levegőt, beültem az autóba, és elindultam az apám háza felé.

A kétszintes ház még lenyűgözőbb volt, mint amire emlékeztem. A frissen festett falak ragyogtak a napfényben, a kert pedig makulátlanul rendben volt tartva. Látszott, hogy apám nagyon szerette ezt a házat. Többet törődött vele, mint velem.

Lassítottam a kocsit a frissen aszfaltozott felhajtón, és bámultam a bejárati ajtót. Nem kellett volna itt lennem. Ez a ház egykor az én otthonom is volt, mielőtt az ügyvédje kidobott minket. Őrültség volt itt lenni, de tudnom kellett, mit akart Eszter nagyi.
Felmentem a bejárathoz, és a kulcs halk kattanással fordult a zárban. Az ajtó nyikorgott, ahogy lassan kitártam. Odabent csend volt. A levegő tiszta és friss illatú volt, enyhe citromos vagy levendulás aromával.

Lassan végigsétáltam a nappalin. Az a régi bútor, amire emlékeztem, már sehol sem volt, helyette modern, stílusos darabok álltak, de a ház légkörében volt valami furcsa. Nehéznek tűnt, mintha a falak visszatartanák a levegőt.

Ekkor halk hangokra lettem figyelmes.

Azok az apró zajok a folyosó végéről jöttek. Megdermedtem, hogy jobban halljam őket. Az apám dolgozószobájából szűrődtek ki. Emlékeztem erre a szobára gyerekkoromból. Oda soha nem volt szabad belépnem.

Lassan a szoba ajtajához lopóztam. Az ajtó mögött a hangok tisztábban hallatszottak.

„Ennek itt kell lennie” – mondta egy férfihang.

Nem ismertem jól ezt a hangot, de csak ifjabb István lehetett.

„Az iratok, a bankszámlák adatai” – folytatta sietősen. – „Meg kell találnunk őket, mielőtt ő megtalálja.”

„Igazad van” – válaszolta egy női hang idegesen. Ez Barbaráé volt. – „Nem engedhetjük, hogy hozzájusson. Vajon hová rejthette el őket?”

Elakadt a lélegzetem. Rólam beszélnek?

Lassan résnyire nyitottam az ajtót, és belestem. Ifjabb István az apám íróasztala mellett állt, papírokat tartva a kezében. Barbara a földön térdelt, és egy nyitott faliszéf tartalmát válogatta – pénzt és különböző iratokat.

Mit művelnek?

„Nos” – szólalt meg egy halk hang mögöttem, amitől összerezzentem. – „Az apád gyanúja helyes volt.”

Hátrafordultam, és egy szürke öltönyös férfi állt előttem. Nyugodtnak és szinte unottnak tűnt.

„Ki maga?” – suttogtam, miközben éreztem, hogy kiszárad a szám.

„Dávid úr vagyok” – mondta, miközben egy barna dossziét tartott felém. – „A családi közjegyző.”

Mielőtt bármit is mondhattam volna, az ajtó hirtelen kinyílt. Hátratántorodtam. Barbara állt ott, arca eltorzult a haragtól, amikor meglátott minket.

„Mit keresel itt?” – csattant fel élesen.

Ifjabb István is odafordult, arca elsápadt, amikor meglátott. „Emília? Nem szabadna itt lenned!”

Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de Dávid úr megelőzött.

„Valójában teljes joga van itt lenni” – mondta nyugodtan.

Barbara dühösen nézett rá. „Miről beszél? Maga kicsoda?”

„Kérdezze meg a nagymamáját” – válaszolta Dávid úr hidegen.

És akkor belépett Eszter nagyi. Határozott léptekkel elhaladt Dávid úr és köztem, figyelmen kívül hagyva Barbara villámokat szóró tekintetét. Felemelt fejjel lépett be a dolgozószobába.

Eszter nagyi szeme végigpásztázta a féltestvéreim által okozott káoszt, majd rám nézett.

„Drágám” – mondta halkan. – „Azt akartam, hogy ezt lásd. Hogy lásd, kik ők valójában.”

„Nem értem” – ráztam meg a fejem.

„A fiam fiatalon sok hibát követett el, amelyeket soha nem ismert el” – mondta a nagymamám. – „De hiszem, hogy a betegsége végül ráébresztette őt ezekre. Azt akarta, hogy a vagyonát igazságosan osszák el köztetek hármótok között” – itt a féltestvéreimre biccentett. – „De tudtam, hogy megpróbálnak majd megfosztani téged a részedtől.”
Az igazság feltárul

Ifjabb István és Barbara egyszerre robbantak ki tiltakozásban. Hangosan vitatkoztak, de én csak álltam ott, összezavarodva.

„Nagyi, nem számít, mit próbáltak tenni” – mondtam halkan. – „Nem akarom apám pénzét. Nem is ismertem őt.”

Ifjabb István azonnal lecsapott a szavaimra. „Látod? Nem is akarja, és nem is érdemli meg. Ő nem volt része az életének, így a vagyon nekünk jár.”

Eszter nagyi azonban acélos tekintettel nézett ifjabb István szemébe. „Ez az, amit az apátok akart. És éppen erre figyelmeztetett titeket.”

A nagymamám ezután Dávid úrhoz fordult. „Kérem, olvassa fel a fiam utolsó kívánságát.”

Dávid úr felemelte a barna dossziét, és higgadtan felütötte a dokumentumokat. „A gyermekeimhez: Ha ezt halljátok, akkor már meghaltam. Azt akarom, hogy a vagyonomat igazságosan osszák el közöttetek. Azonban, amint megbeszéltük, ha valamelyikőtök megpróbál többet követelni, mint ami jár neki, minden Emíliáé lesz.”

Barbara hangosan felszisszent, ifjabb István pedig felháborodottan kiabálni kezdett. „Ez igazságtalan! Ez nem lehet igaz!”

Dávid úr azonban rezzenéstelen arccal folytatta. „A mai viselkedésük ezt a záradékot léptette életbe” – mondta egyszerűen. – „Emília, a teljes vagyon most a tiéd. Az apád egy levelet is hagyott neked.”

Egy lezárt borítékot nyújtott felém. A kezem remegett, miközben óvatosan felbontottam.

Apám levele

„Drága Emília,

Sajnálok mindent. Sajnálom, hogy nem voltam része az életednek, és hogy annyi évet kihagytam. Az igazság az, hogy fiatal és ostoba voltam. Elhagyni téged életem legnagyobb hibája volt, de akkor meggyőztem magam, hogy nincs más választásom.

Az anyád mindig erős és magabiztos volt. Még fiatalon is volt benne egy tűz, amely megijesztett. Én viszont gyerek voltam, aki csak játszotta a felnőttet. A felelősség, hogy apává váljak és gondoskodjak egy családról, megrémített. Így elmenekültem. Mint egy gyáva.

Csak amikor szembenéztem a saját halandóságommal, akkor jöttem rá, mennyire ostoba és felelőtlen voltam. Feladtam egy jó életet, egy szerető családot, csak mert féltem. És hogy még rosszabbá tegyem a helyzetet, most látom ugyanezt a gyengeséget azokban a gyerekekben, akiket ténylegesen felneveltem. Miután az édesanyjuk meghalt, számukra már csak a pénz és a figyelem osztása számított. Undorított.

Aztán évekkel később utánad néztem. Láttam, milyen nővé váltál. Hogyan dolgoztál 14 éves korodtól kezdve, hogyan végezted el az egyetemet, és szereztél diplomát informatikából. Hogyan építettél magadnak egy biztos életet, miközben közel maradtál az anyádhoz. Egy jó életet építettél fel, az én hiányom ellenére is.

Ez a ház, ez a pénz… nem arról szól, hogy jóvátegyem, amit elrontottam. Tudom, hogy ezt sosem tehetném meg. De remélem, megmutatja, mennyire sajnálom mindent. Sajnálom, hogy elhagytalak. Sajnálom, hogy hiányoztam az életedből. És legfőképpen, sajnálom, hogy nem voltam az az apa, akit megérdemeltél.

Legyen csodálatos életed, Emília. Teljes mértékben megérdemled.

Szeretettel: Apa”

Az örökség és a megnyugvás

A könnyeim végigfolytak az arcomon, miközben újra és újra elolvastam a levelet. Olyan sokáig voltam dühös, annyi fájdalmat éreztem az apám hiánya miatt. De ezek a szavak, bár későn érkeztek, mégis gyógyítottak valamit a lelkemben.

Csak azt kívántam, bárcsak korábban kinyújtotta volna felém a kezét. Nem tudom, megbocsátottam volna-e neki, de talán megpróbáltam volna megismerni őt.

Eszter nagyi közben határozottan kikísérte ifjabb Istvánt és Barbarát a házból, akiknek a panaszai lassan elhaltak az ajtón túl. Dávid úr elmagyarázta, hogy keressem meg, amikor készen állok az ügyek véglegesítésére.

Most egyedül maradtam apám házában – a házban, amely valaha az enyém volt, és talán az egyetlen esélyem arra, hogy megismerjem őt. Lehetséges megismerni valakit, miután elment? Nem tudtam, de azt hiszem, készen álltam kideríteni.