Elmentem a kórházba, hogy hazavigyem a feleségemet és újszülött ikreinket – csak a babákat találtam ott, és egy levelet
Írta: Katalin Farkas
Ahogy az autóval a kórház felé tartottam, a rádióból lágy dallamok szóltak. Az ülés mellett színes lufik ugráltak, és szinte hallottam magamban Anna nevetését, amikor meglátja őket. Ez a nap, gondoltam, minden gondot és nehézséget megér. Ez a nap megkoronázza azt a kilenc hónapot, amely tele volt várakozással, boldogsággal, és igen, néha nehézségekkel is.
A kórház folyosóin minden olyan ismerős volt: a nővérpult, a zöld padlólapok, a steril szag. Ahogy a nővérek felé intettem, egy pillanatra megálltam, hogy mély levegőt vegyek. Ez volt az a pillanat, amelyet elképzeltem, amikor Anna először mesélt az ikrekről.
Azonban amikor beléptem a kórterembe, valami nem stimmelt. A kiságyakban békésen szuszogott a két lányom, de Anna nem volt ott.
Először azt gondoltam, biztos csak kisétált, talán friss levegőt szívni. De amikor megláttam az asztalon fekvő borítékot, és benne a kézzel írt üzenetet, mintha egy jégcsap döfött volna át.
„Isten veled. Vigyázz rájuk. Kérdezd meg anyádat, MIÉRT tette ezt velem.”
A kezeim remegtek, ahogy újra és újra elolvastam a sorokat. Az agyam próbálta felfogni, mit jelenthetnek ezek a szavak. Miért ment volna el Anna? Miért hagyott itt mindannyiunkat?
Egy nővér lépett be, kezében a papírokkal.
– Jó reggelt, uram, itt vannak a zárójelentések – mondta vidám hangon.
De én csak egy dolgot akartam tudni: „Hol van a feleségem?”
A nővér zavartan nézett rám.
– Ma reggel távozott. Azt mondta, ön tud róla.
„Nem tudtam semmiről! Hova ment? Mondott valamit?”
A nővér megvonta a vállát, de az arca sajnálkozó volt.
– Nem mondott semmit. Csak annyit, hogy minden rendben van.
De semmi sem volt rendben. Az Anna nélkül töltött pillanatok egyre hosszabbá váltak, mintha az idő megállt volna.
Ahogy hazaértem a lányokkal, Magdi, az anyám, a verandán állt. Mosolygott, kezében egy hatalmas rakott krumplival, amelyből ínycsiklandó illatok szálltak.
– Hadd lássam az unokáimat! – kiáltotta lelkesen, ahogy közelebb lépett.
De én nem tudtam osztozni az örömében. A babákat szorosan magamhoz öleltem, és a levelet az orra alá dugtam.
„Ezért. Magyarázd el, mit tettél!”
Magdi arca elkomorult, és remegő kézzel nyúlt a papírért. Ahogy olvasta a sorokat, az arca lassan elsápadt.
– Márk, én nem tudom… Én csak segíteni akartam. Anna mindig olyan érzékeny volt, talán félreértett valamit…
„Ne próbálj mentegetőzni!” – vágtam rá élesen. – „Te mindig kritizáltad őt. Mindig próbáltad aláásni az önbizalmát.”
Az anyám szeme megtelt könnyekkel.
– Én csak téged akartalak megvédeni – mondta halk hangon.
De a haragom mostanra szinte fojtogatóvá vált.
„Nem kell a védelem, amit te adsz! Anna elment, és most egyedül maradtam két újszülöttel! Takarodj a házamból, anya. Most azonnal.”
Az anyám szemei tágra nyíltak.
– Nem gondolhatod komolyan…
De én komolyan gondoltam. Egy óra múlva már csak a távolodó autója lámpáit láttam.
Az elkövetkező hetek kaotikusak voltak. A lányok gondozása minden energiámat felemésztette. De Annát nem tudtam kiverni a fejemből. Mi történt vele? Hova ment? És miért hagyott el minket?
Mindenkit felhívtam, akit ismertünk. A barátait, a családtagjait – senki sem tudott róla semmit. Egyik nap azonban egy barátnője, Sára, megtörte a csendet.
– Anna beszélt róla, hogy nagyon nyomás alatt érzi magát – mondta a telefonban. – Főleg az anyád miatt. Néha azt mondta, úgy érzi, mintha ő lenne minden probléma forrása.
Sára szavai elértek a lelkem legmélyéig. „Miért nem mondta nekem ezt?”
– Félt, Márk. Attól tartott, hogy ha elmondja, az anyád ellen fordulsz, vagy talán ellene.
A vonal csendessé vált. Éreztem, hogy Sára sírni kezd a másik oldalon.
– Sajnálom, Márk. Tényleg azt hittem, hogy idővel megbeszélitek.
Egy év telt el. A lányok első születésnapja keserédes ünnep volt. Boldog voltam, hogy ilyen nagyot nőttek, de Anna hiánya minden percet árnyékolt.
Aznap este, miközben a lányok játszottak a nappaliban, valaki kopogtatott az ajtón.
Amikor kinyitottam, azt hittem, álmodom. Anna állt ott, egy ajándéktáskát szorongatva, a szeme könnyekkel telt meg.
„Sajnálom,” suttogta.
Az elkövetkező hetekben Anna elmesélte, hogyan omlott össze a nyomás alatt. Az anyám szavai, a szülés utáni depresszió és a saját kétségei elviselhetetlenné váltak számára. Egy év terápiával, támogatással és saját erejének felfedezésével talált vissza hozzánk.
Ahogy a lányainkat együtt altattuk el azon az estén, Anna rám nézett, és azt mondta:
„Tudom, hogy nem lesz könnyű, de együtt talán újrakezdhetjük.”
És így is lett. Nem volt egyszerű, de minden mosoly, minden apró pillanat megérte.
