Egyedülálló anya hozza kiteszi a karácsonyi manót az ünnepekre, majd néhány nappal később egy rejtett kamerát talál benne
Hencsi nehezen próbált megállni a lábán, miközben a karácsonyfát hozta le a keskeny padlástéri lépcsőn. A karjai fájtak, és minden egyes lépés eszébe juttatta, hogy mennyire más lesz az idei ünnepi szezon.
Ez volt az első karácsonyuk Jancsi nélkül. A ház, amelyet valaha a nevetése és a fahéjas kávé illata töltött meg, most túl csendesnek tűnt.
Ahogy letette a fát a nappaliban, Hencsi letörölte a homlokát, és egy kis sóhajtott. Lacika, a hétéves fia megérdemelt egy varázslatos karácsonyt, még ha ő maga nem is érezte úgy, hogy ünnepelnie kellene.
A decemberi hónap minden évben mindig a lelkesedés és a várakozás ideje volt. Jancsi biztosan szeretné, hogy ezt megőrízze Lacika számára.
Az elmúlt hónapok nehezek voltak Hencsi számára, különösen, mivel anyósa, Piroska, megpróbálta elvenni tőle Lacikát.
Hetekig tartó feszült viták után Hencsi sikeresen meggyőzte Piroskát, hogy hátráljon meg, de a konfliktus nyomot hagyott.
Hencsi egy poros díszdobozba nyúlt, és a keze familiaris díszeket érintett. Az ajka megmerevedett, amikor felvette az Elfet a polcról, amely egyetlen aranyos mosolygós kifejezésével pillanatokra Jancsi emlékét hozta vissza. Az apró, mosolygós manó mindig egy kis meglepetést csempészett az ünnepekbe, és Jancsi mindig ügyelt arra, hogy Lacika is élvezze a játékot.
A telefonja zümmögésére Hencsi megdöbbenve pillantott rá, és elolvasta az üzenetet.
@Anya:
Hogy vagytok ketten?
@Hencsi:
Egyedül elég nehéz mindent irányítani, de alapvetően jól vagyunk.
Ahogy Hencsi letette a telefont, a csengő megszólalt. Mikor kinyitotta az ajtót, a szíve elszorult. Ott állt Piroska, bőrönddel a kezében.
„Mit… mit keresel itt?” – kérdezte Hencsi, hangjában meglepetés és düh keveredett.
„Úgy gondoltam, itt leszek veletek karácsonykor,” – mondta Piroska, és anélkül lépett be, hogy meghívást kapott volna. „Úgy tűnt, szükséged van a segítségre.”
Hencsi összefonta a karjait. „Nincs szükségünk társaságra. Egyedül is elboldogulunk.”
Piroska letette a bőröndjét az ajtó mellé, és körülnézett. „Tényleg? Miután Jancsi meghalt, borzasztóan nézel ki. Nem tudom elképzelni, hogy Lacika ilyen szomorú házban ünnepelje a karácsonyt.”
Hencsi ökölbe szorította a kezét. „Nincs jogod így beszélni. Lacikával jól vagyunk. Én mindent megteszek.”
„Biztos vagyok benne,” – válaszolta Piroska. „Nem ítélkezni jöttem. Csak azt gondoltam, hogy szükséged lesz egy kis támogatásra.”
Piroska belépett a nappaliba, és elkezdte csodálni a díszeket. „Nagyon szép itt. Jól csináltad. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán felteszel egy fát.”
„Lacika miatt tettem,” – mormolta Hencsi.
Piroska tekintete rásiklott az Elfmanóra. Felvette, és megvizsgálta az arcát. „Ez a manó annyira bájos. Mindig is szerettem. Mindenről tud, igaz?”
Hencsi enyhe kellemetlen érzést érzett, amikor Piroska szavai elhangzottak, de gyorsan elhessegette a gondolatot, és próbált a karácsonyi előkészületekre koncentrálni.
Amikor Lacika hazaérkezett az iskolából, és megpillantotta a díszeket, az arcán felragyogott a boldogság. Hencsi egy pillanatra megkönnyebbült.
De a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Piroska azonnal belépett, és kijavította, hogyan akassza fel a kabátját, majd elmagyarázta neki, hogyan kell rendesen kezet mosni.
„Anyukád ezt engedi neked? Nem csoda, hogy így néz ki,” – sóhajtott Piroska.
Hencsi összeszorította a fogát, és visszatartotta a válaszát. Nézte, ahogy Piroska folytatja, tanácsokat adva mindentől kezdve a házi feladattól a rágcsálnivalókig.
Próbálta megőrizni a türelmét, és magában ismételgette: „Már csak pár nap.”
Másnap reggel Hencsi hallotta az ajtó kopogását, és álmosan kelt ki az ágyból.
Lezseren lesétált a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. Anyja, Lívia állt ott egy kis táskával.
„Miért jöttél, Anya?” – kérdezte Hencsi, miközben dörzsölte a szemét.
„Úgy döntöttem, hogy veled maradok egy kicsit,” – mondta Lívia, és belépett.
„Te nem vagy egyedül,” – sóhajtott Hencsi.
Lívia felvonta a szemöldökét. „Mit értesz ez alatt?”
„Piroska tegnap megjelent,” – magyarázta Hencsi, hangjában elhalkulva.
Lívia elkomorult. „Piroska? Hát akkor jó, hogy itt vagyok. Valakinek az oldalán kell állnia.”
A következő két nap elviselhetetlen volt Hencsi számára. Minden pillanat olyan érzés volt, mintha próbára tennék a türelmét.
Piroska folyamatosan ott loholt körülötte, és hibákat keresett a szülői döntéseiben. „Lacikának több struktúrára van szüksége. Amikor Jancsi élt, minden más volt,” – mondta Piroska, hangja éles volt.
Lívia pedig ott ült a sarokban, és csóválta a fejét. „Jaj, drágám, biztosan nagyon nehéz mindent egyedül csinálni,” – mondta, és a hangja együttérzést tükrözött, ami csak még inkább felerősítette Hencsi dühét.
Hencsi úgy érezte, csapdába esett, és a szavak, amiket Piroska és Lívia mondtak, mintha egy örökkévaló viharban kavargtak volna az agyában.
Egy este, kétségbeesve egy kis nyugalomra vágyva, elkezdte rendbe rakni a nappalit.
A szeme rátévedt az Elfmanóra, ami ártatlanul ült a kandalló párkányán. Valami a szemében megragadta a figyelmét.
Úgy tűnt, mintha valami szokatlan lenne. Felvette, és alaposan megforgatta a kezében. A gyomra összeszorult, amikor észrevette, hogy egy kis hasadék van a hátán.
Tremuláló ujjaival kinyitotta, és egy kis pendrive-ot húzott ki belőle. A szíve hevesebben kezdett verni, és azonnal a szobájába sietett, bezárkózott, és csatlakoztatta a számítógépéhez.
A képernyőn videók jelentek meg – ő sírva, a háza rendetlenségében, a pillanatai Lacikával. Még Piroska és Lívia is szerepeltek a felvételeken.
A félelem és düh hulláma öntötte el. Csak egy ember akarta bizonyítani, hogy ő nem jó anya.
Hencsi dühösen tört be Piroska szobájába, kezében a pendrive-ot szorítva, az arca piros volt a haragtól. „Mi ez?” – követelte, miközben felmutatta a meghajtót.
Piroska, aki az ágyon ült, zavart arckifejezéssel nézett rá. „Nem tudom. Miről beszélsz?”
Hencsi közelebb lépett, és a hangja megemelkedett. „Rejtett kamerát találtam a manóban. Ne tedd, mintha nem tudnál róla!”
Piroska meglepetten felhúzta a szemöldökét. „Rejtett kamera? Ez borzasztó. Fel kell hívnunk a rendőrséget!”
Hencsi tekintete még keményebbé vált. „Ne tettess! Tudom, hogy te tetted. Már régóta próbálod bizonyítani, hogy rossz anya vagyok, hogy elvehessék Lacikát!”
Piroska felállt, és a hangja erősebben csengett. „Ez nem igaz! Nem tettem ilyet! Igen, elgondolkodtam, hogy Lacika velem éljen, de úgy döntöttem, hogy nem teszem, mert tudom, hogy az neki fájna. Neki itt van a helye, veled.”
„Ne tedd az ártatlant! Nem hiszek neked,” – csattant fel Hencsi. „Most pedig takarodj ki a házamból!”
Piroska keresztbe fonta a karját. „Nem megyek sehová. Azért jöttem, hogy lássam az unokámat. Ha el akarsz küldeni, nyugodtan hívj rendőrt.”
Hencsi elfordult, és becsapta az ajtót, miközben a mellkasa feszülten emelkedett. Piroska továbbra is próbálta irányítani az életét, még azután is, hogy Hencsi már mindent elveszített.
Az ágya szélén ült, az arcát a kezébe temetve, miközben könnyek csorogtak le az arcán.
Minden súlya – az ítélkezés, a magánélet megsértése, a folyamatos nyomás – elviselhetetlennek tűnt. Nem hallotta meg Lívia lépteit, amíg édesanyja meg nem szólalt.
„Drágám, mi a baj?” – kérdezte Lívia, hangja puha volt.
Hencsi felemelte a fejét, az arcát könnyek borították. „Piroska,” – mondta remegő lélegzettel. „Próbál csapdába ejteni.”
Lívia elkomorulva ült le mellé. „Tudtam, hogy azt a boszorkányt nem szabad megbízni. De mesélj el mindent, mi történt.”
Hencsi ránézett a táskájára az ágyon. Egy papírfecni lógott ki belőle. Hencsi átnyúlt, és felvette. A gyomra összezsugorodott, amikor elolvasta a nyugtát. Az egy megfigyelő kameráról szólt.
A kezei remegtek, ahogy felemelte. „Mi ez?” – kiáltotta.
Lívia azonnal kinyújtotta a kezét, és arca elsápadt. „Drágám, hadd magyarázzam el…”
Hencsi hevesen elhúzta tőle. „Te tetted, igaz? A manóba tettél kamerát? Miért tetted ezt?!”
Lívia mélyet sóhajtott, védelmező hangon válaszolt. „Mert nem bírtál egyedül, Hencsi! Még mindig gyászolod Jancsit. Nem jársz hozzám. Alig látom Lacikát. Úgy gondoltam, nála lenne jobb, de szükségem volt a bizonyítékra.”
„Jobb lenne nála?” – Hencsi hangja megemelkedett. „Tényleg megkérdezted tőlem? Gondoltál arra, hogy Lacika hogyan érzi magát? Mi jól vagyunk! Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jó élete legyen!”
Lívia megrázta a fejét. „Csak segíteni akartam. Ha erősebb leszel, beszélhetünk arról, hogy visszajöjjön hozzád.”
Hencsi elképedve bámulta őt. „Hallod egyáltalán, amit mondasz?”
Lívia felemelte a kezét. „Azt mondtad, hogy küzdesz. Ezért jöttem. Ezért tettem ezt. Segítenem kellett!”
Hencsi hangja megkeményedett. „Támogatásra van szükségem anyától, nem pedig arra, hogy el akarja venni a gyerekemet!”
„Ez a legjobb számára,” – válaszolta Lívia határozottan.
Hencsi felállt, szemei lángoltak. „Takarodj ki!”
Lívia megdermedt. „Mi?”
„Takarodj ki a házamból!” – kiáltotta Hencsi, miközben az ajtóra mutatott.
Lívia gyorsan összepakolta a holmiját, merev mozdulatokkal. Nem nézett vissza, ahogy elhagyta a házat. Hencsi figyelte, ahogy anyja taxiba száll, a mellkasa szorosabbra szorult.
„Miért megy el Nagyi?” – kérdezte Lacika, belépve a szobába.
„El kellett mennie,” – válaszolta Hencsi csendesen.
Lacika átölelte őt. „Jó. Azt akarta, hogy vele menjek, de én veled akarok élni.”
Hencsi szorosan átölelte őt, a könnyek újra felszöktek a szeméből. „Senki nem fog elvenni tőled, kisfiam. Ígérem.”
A szeme sarkából látta, hogy Piroska belép a konyhába. A szemük találkozott. Hencsi elmotyogta: „Sajnálom.” Piroska egy kis bólintással válaszolt, arca kifejezéstelen maradt.
Hencsi szorosan tartotta Lacikát, és a szívében megerősödött az elhatározása. Ez az ő életük, és mindent meg fog tenni, hogy megvédje.
