Idős férfi kizárja az idegesítő tinédzsert, de egy vihar leleplezi a múltjuk közös titkát
János hosszú évek óta élt egyedül. Megszokta a csendet, és beletörődött, hogy nincsenek barátai vagy családja. Ezért, amikor egy szombat reggel kopogást hallott az ajtón, bosszúsan, nem pedig kíváncsian állt fel a karosszékéből.
Az ajtóban egy tizenéves lány állt, alig lehetett tizenhat éves. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, János azonnal lecsapott rá:
„Nem veszek semmit, nem csatlakozom semmilyen egyházhoz, és nem érdekelnek az állatvédelem vagy a környezetvédelem ügyei!” mondta, majd becsapta az ajtót a lány orra előtt.
Már épp visszaült volna a székébe, amikor ismét kopogást hallott. Bosszankodva visszament, de ezúttal figyelmen kívül hagyta a zajt. Ehelyett bekapcsolta a televíziót, ahol épp időjárás-jelentést mutattak: vihar közeledett a város felé.
„Nem érdekel,” mormogta János. A háza nappalija biztonságos volt, megerősített ablakaival és masszív falaival.
A kopogás azonban nem szűnt meg. Perceken át folytatódott, míg végül János dühösen visszatért az ajtóhoz, és kinyitotta.
„Mit akarsz?!” ordította a lány felé.
A lány nyugodtan állt, és egyenesen János szemébe nézett. „Te vagy János, igaz? Beszélnem kell veled.”
A múlt árnyéka
János szeme összeszűkült. „Tegyük fel, hogy én vagyok. Ki vagy te, és mit keresel itt? Hol vannak a szüleid?”
„A nevem Lilla. Az anyukám nemrég halt meg. Nincs több szülőm,” felelte a lány nyugodtan.
„Nem érdekel,” vágta rá János, és elkezdte becsukni az ajtót.
Mielőtt azonban az ajtó bezárult volna, Lilla a tenyerét az ajtóra tette. „Nem érdekel, hogy miért vagyok itt?” kérdezte.
„Az egyetlen, ami érdekel, hogy mikor hagyod el a birtokomat és tűnsz el!” János erőteljesen kilökte a lány kezét, és ismét becsapta az ajtót.
Másnap reggel, amikor kinyitotta az ajtót, a házát tojásokkal dobálták meg, a falakon ragacsos foltok csillogtak a napfényben.
Az elszánt tinédzser
János egész nap takarított, de este újabb meglepetés érte. Az udvarát szeméttel szórták tele. Miközben összeszedte a hulladékot, egy cetlit talált a postaládájára ragasztva:
„Csak hallgass meg, és abbahagyom. – Lilla.”
Alul pedig egy telefonszám szerepelt.
Dühösen bement a házba, és remegő kezekkel tárcsázta a számot. „Gyere ide, most!” utasította, majd azonnal letette a telefont.
Egy igazság, ami mindent megváltoztat
Lilla megérkezett, de amikor meglátta, hogy két rendőr is ott áll Jánossal az ajtóban, megdöbbent.
„Ez most komoly?!” kiáltotta dühösen.
János elégedetten nézett rá. „Azt hitted, hogy ilyen könnyen megúszod?” A rendőrök letartóztatták a lányt rongálásért, de mielőtt elvitték volna, vihar csapott le a környékre.
János azonnal bezárkózott a házába, és meglepődve látta, hogy Lilla még mindig az utcán állt.
„Gyere be!” kiáltotta.
„Inkább meghalok, minthogy bemenjek hozzád!” kiáltotta vissza Lilla, ám János nem hagyta annyiban. Kinyitotta az ajtót, és a karjánál fogva behúzta a lányt a ház biztonságos nappalijába.
A vihar felfedi az igazságot
„Miért akartál beszélni velem?” kérdezte János, miközben teát készített.
„Azért, mert te vagy az egyetlen élő rokonom,” jelentette ki Lilla, előhúzva egy dossziét a táskájából. „Te vagy a nagyapám.”
János megdöbbent. „Ez lehetetlen.”
„De nagyon is lehetséges,” felelte Lilla. „A szociális szolgálatok adták meg a címedet. Az anyukám rólad mesélt, és most már látom, hogy minden szava igaz volt.”
Egy új kezdet lehetősége
A vihar elmúltával János és Lilla között lassan párbeszéd kezdődött. János belátta, hogy hibázott a múltban, és elhatározta, hogy jóváteszi tetteit.
„Maradhatsz itt, ha akarsz,” mondta végül.
Lilla elmosolyodott. „Talán nem is olyan rossz ötlet,” felelte.
János bólintott. „Csak ne feledd, makacs természeted tőlem örökölted.”
Végül a két különböző generáció közötti szakadék lassan áthidalódott, és mindketten rájöttek, hogy a család mindig esélyt adhat az újrakezdésre.
