Egy idős tanár kifizette egy fagyoskodó fiú ételét – Hét évvel később a fiú meghálálta neki
Írta: László Éva
A kedvesség gyakran körbejár, még akkor is, amikor a legkevésbé számítunk rá. Egy idős tanár esetében egy egyszerű döntés, hogy segítsen egy nehéz helyzetben lévő fiúnak egy fagyos téli napon, olyan eseményláncot indított el, amelynek hatása csak évekkel később derült ki.
A hó csendesen hullott, fehér takaróval borítva be az utcákat, és elnyomva a város szokásos zaját.
Egy kis, meleg étkezde ablakánál ült Kovács Gábor, egy nyugdíjas tanár, akinek barátságos tekintete és őszülő haja kiemelte bölcsességét. Az asztalán egy gőzölgő kávé és egy elhasználódott „Ne bántsátok a feketerigót” kötet feküdt.
Gábor időnként felnézett könyvéből, és az ablakon keresztül figyelte a járókelőket. Az étkezde ajtaja hirtelen kinyílt, éles csilingelés kíséretében. Egy fiú lépett be, reszketve a hidegtől, és a lábát dörzsölve próbálta magát felmelegíteni.
Az első találkozás
A fiú legfeljebb 13 éves lehetett. Egy vékony, túlméretezett kabátot viselt, amely valószínűleg már több generációt is kiszolgált, és olyan cipőt, ami két számmal nagyobb volt a kelleténél. Arca kipirosodott a hidegtől, haja pedig a hó olvadó cseppjeitől volt nedves.
Gábor letette a könyvét, és figyelte, ahogy a fiú bizonytalan léptekkel az étkező egyik sarkában lévő automatához sétált. A zsebébe nyúlva előhúzott egy maréknyi aprót, amelyet lassan megszámolt. Nem volt elég. A fiú vállai meggörnyedtek, tekintete idegesen pásztázta a helyiséget.
– Elnézést, fiatalember! – szólalt meg Gábor kedves hangon.
A fiú megtorpant, arca zavart és gyanakvó keverékét tükrözte.
– Igen?
– Miért nem ülsz ide hozzám? Jól jönne egy kis társaság – mondta Gábor barátságos mosollyal.
A fiú tétovázott, lábát idegesen mozgatta.
– Én csak… – pillantott vissza az automatára.
– Semmi baj – folytatta Gábor. – Túl hideg van ahhoz, hogy ott állj. Gyere csak ide, nem harapok.
A segítség első jelei
A fiú végül engedett. Az éhség és a meleg ígérete felülmúlta a büszkeségét. Leült Gábor asztalához, kezeit mélyen a kabátja zsebébe dugva.
– Hogy hívnak? – kérdezte Gábor.
– Ádám – motyogta a fiú, miközben az asztalra szegezte a tekintetét.
– Nos, Ádám, én Kovács Gábor vagyok – mutatkozott be, majd kezet nyújtott.
Ádám habozott, mielőtt elfogadta volna. Keze kicsi és hideg volt.
– Na, mit szólnál egy kis meleg ételhez? Leves vagy szendvics? Vagy talán mindkettő? – kérdezte Gábor, miközben intett a pincérnek.
– Nem szükséges… – kezdte Ádám, de Gábor megállította.
– Ne ellenkezz, fiatalember. Ez az én ajándékom – kacsintott Gábor. – És különben is, szükségem van a társaságodra.
Egy különleges ígéret
Amikor az étel megérkezett, Ádám lassan kezdett enni. Először óvatos volt, de a forró leves és a meleg szendvics lassan feloldotta a szorongását. Evés közben mesélt az életéről:
– Az anyukám sokat dolgozik – mondta halkan. – Két állása van, így iskola után egyedül vagyok.
Gábor szomorúan bólintott.
– Kemény lehet. De tudod, látok benned valami különlegeset, Ádám. Okos vagy, és nagy jövő áll előtted.
Ádám zavartan elpirult, és a tányérjára nézett.
– Nem hiszem, hogy olyan különleges lennék – motyogta.
– Ne becsüld alá magad – felelte Gábor határozottan. – És ígérd meg, hogy amikor eljön az idő, te is segítesz majd valakinek, aki rászorul.
Ádám halkan bólintott, gondosan megjegyezve a szavakat.
Hét évvel később
Egy fagyos téli estén kopogás hallatszott Gábor lakásának ajtaján. Az idős tanár, aki már lassan és óvatosan mozgott, az ajtóhoz sétált. Amikor kinyitotta, egy jól öltözött fiatal férfi állt előtte, kezében egy nagy ajándékkosárral.
– Kovács úr? – szólalt meg a férfi, hangja kissé remegett az érzelmektől. – Nem tudom, emlékszik-e rám…
Gábor néhány pillanatig vizsgálta az arcot, mielőtt rájött.
– Ádám? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen, én vagyok – válaszolta Ádám, arcán széles mosollyal. – Hét év telt el, de sosem felejtettem el, amit értem tett.
Az ígéret beteljesül
Ádám elmesélte, hogy az a nap megváltoztatta az életét. Az anyukájával együtt elkezdtek jobban küzdeni, ő pedig ösztöndíjjal elvégezte az egyetemet, és most jól fizető munkája van.
– Ön adott nekem reményt, és most szeretnék visszaadni valamit abból, amit kaptam – mondta Ádám.
A következő hetekben Ádám rendszeresen meglátogatta Gábort. Hozott élelmiszert, segített javításokat végezni a lakásban, és hosszú beszélgetésekkel töltötte meg az idős tanár magányos napjait.
Gábor szívét öröm töltötte el. Az egyszerű gesztus, amit évekkel ezelőtt tett, most boldogságot és reményt hozott az életébe.
„Ez az igazi körforgás” – mondta Gábor mosolyogva. – A kedvesség mindig visszatér.”
