Egy hajléktalan nőnek adtam szállást a garázsomban, de egy nap kopogás nélkül léptem be, és megdöbbentem azon, amit csinált
Írta: Katalin Faragó
Zoltán, egy érzelmileg távolságtartó, gazdag férfi, szállást kínál Katának, egy hajléktalan nőnek, és megérinti a nő kitartása. Egy szokatlan barátság kezd kibontakozni köztük – egészen addig, amíg Zoltán egy nap be nem lép a garázsba anélkül, hogy kopogna, és szembesül valamivel, ami mindent megváltoztat. Ki is valójában Kata, és mit titkol?
Mindenem megvolt, amit pénzen meg lehetett venni: hatalmas birtok, luxusautók, és több vagyon, mint amit egy életen át elkölthetnék. Mégis ürességet éreztem belül.
Soha nem volt családom. A nők, akikkel találkoztam, mindig csak a szüleimtől örökölt pénz miatt érdeklődtek irántam. Hatvanegy évesen egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy talán valamit elrontottam.
Egy délután, amikor hazafelé tartottam, és az autóm kormányát doboltam a kezemmel, megpillantottam egy rongyos nőt, aki egy szemetesben kutatott.
Lassítottam, bár magam sem tudtam, miért. Az utcák tele voltak hozzá hasonlókkal. De valami megfogott benne. Olyan törékenynek tűnt, de mégis makacsul küzdött, mintha pusztán az akaraterejével tartaná magát életben.
Mielőtt észbe kaptam volna, lehúztam az ablakot.
A nő felnézett, ijedten hátrahőkölt. A szeme nagyra nyílt, mintha azon gondolkodna, hogy elfusson-e.
– Segíthetek valamiben? – kérdeztem.
A nő gyanakodva végigmért.
– Maga komolyan gondolja? – kérdezte, hangjában fáradt élességgel.
– Igen – mondtam, bár magam sem tudtam, miért. – Van, hova mennie ma este?
A nő megrázta a fejét.
Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy segíteni fogok.
Egy váratlan döntés
– Van egy garázsom – mondtam neki. – Inkább egy vendégház. Ott meghúzhatná magát, amíg nem talál valami jobbat.
– Nem fogadok el jótékonyságot – szögezte le.
– Ez nem jótékonyság – mondtam. – Csak egy hely, ahol megszállhat. Semmi feltétel.
A nő hosszasan nézett rám, majd halkan annyit mondott:
– Rendben. De csak egy éjszakára. Kata vagyok.
A birtokra vezető út csendesen telt. Amikor megérkeztünk, megmutattam neki a garázst, amit vendégházzá alakítottam. Nem volt túl nagy, de kényelmesen berendezett.
– Itt maradhat – mondtam. – Az étel a hűtőben van.
Kata szinte csak motyogva köszönte meg, de láttam a tekintetében, hogy mélyen hálás.
A kapcsolatunk elmélyülése
A következő napokban Kata a garázsban lakott, de időnként együtt ettünk. Volt benne valami, ami megfogott. A humorérzéke, a kitartása, a magány, amit a szemeiben láttam – mindez tükrözte azt, amit én is éreztem.
Egy este, vacsora közben Kata elkezdett megnyílni.
– Régen művész voltam – mondta halkan. – Volt egy kis galériám is, néhány kiállítással. De az életem összeomlott.
– Mi történt? – kérdeztem.
Kata keserűen elmosolyodott.
– A férjem elhagyott egy fiatalabb nő miatt, és az utcára kerültem. Azóta próbálok túlélni.
Bár próbált erősnek mutatkozni, láttam rajta, hogy a fájdalom még mindig ott van.
Egy felfedezés mindent megváltoztat
Egy délután, amikor az egyik autóm gumiját akartam felfújni, hirtelen benyitottam a garázsba anélkül, hogy kopogtam volna. Amit ott találtam, az megdöbbentett.
A padlón festmények hevertek – rólam. De ezek nem kedves portrék voltak. Az egyik festményen láncok voltak a nyakam körül, a másikon vér folyt a szemeimből, és az egyik képen koporsóban feküdtem.
A látvány émelyítő volt. Ez lenne az a kép, amit rólam festett magában? Miután ennyit segítettem neki?
Visszahátráltam, mielőtt észrevett volna, és egész este a képek jártak a fejemben.
A szembesítés
– Kata, beszélnünk kell – mondtam vacsora közben, és próbáltam nyugodt maradni.
Kata letette a villáját, és riadtan nézett rám.
– Miért festettél ilyen képeket rólam? – kérdeztem.
Kata zavartan magyarázkodott:
– Nem rólad szólnak. Az érzéseimről. A dühömről.
Bár próbáltam megérteni, nem tudtam.
– Azt hiszem, ideje, hogy elmenj – mondtam végül.
Kata könyörgött, de hajthatatlan voltam. Másnap segítettem neki összepakolni, és egy hajléktalanszállóra vittem.
A megbékélés
Néhány hét telt el, és a magány ismét rám telepedett. A ház üresnek tűnt Kata nélkül. Egy nap egy csomagot kaptam. Benne egy festmény volt rólam, de ezúttal békés, nyugodt ábrázolás. A festmény mellé egy cetlit mellékeltek: „Köszönöm mindent. Kata.”
Felvettem a telefont, és tárcsáztam a számát.
– Kata, gyönyörű a festmény. Megbocsátottam neked. Kezdhetnénk újra? – kérdeztem.
Kata habozott, majd így felelt:
– Szeretném.
Újra találkoztunk, és megbeszéltük a múltat. Kata állást talált, és lassan új életet kezdett. Én pedig végre rájöttem, hogy az igazi gazdagság a kapcsolatokban rejlik, nem pedig a pénzben.
Ez a történet emlékeztet arra, hogy a megbocsátás és a megértés hogyan hozhat gyógyulást mindkét fél számára.
