Az utolsó Karácsony…..

Rossz érzése volt, amikor kibontotta a géppel címzett levelet. Amikor a borítékból a földre hullott a két ropogós ötezres, megint erőt vett rajta az, az erős, szúrós fájdalommal járó szívdobogás, ami az utóbbi napokban, olyan ijesztően sűrűn jelentkezett.

Nehezen hajolt le érte. Leült, és olvasni kezdte a rövid levelet.

„Bocsáss meg Anyuka, de most sem jött össze a dolog, sajnos Péternek halaszthatatlan elfoglaltsága jött közbe, így idén sem tölthetjük együtt a Karácsonyt…”

Mária néni óvatosan az ölébe eresztette a levelet, és észre sem vette, hogy ideges ujjai összevissza gyűrték a hófehér lapot.

Hátát nekifeszítette az egyenes támlájú régi, faragott széknek, száját összeszorította, szemeit behunyta. Sehogy nem jöttek a megváltó könnyek, már nem tudott sírni.

Csöndben, egyetlen zokszó nélkül, csak befelé sírt. Aztán erőt véve magán, végigolvasta a levelet, egyszer, kétszer, háromszor.

Nehezen állt fel a székről, már nagyon beteg volt. Nem írta meg a gyerekeknek, hogy milyen rossz az állapota, dehogy is rémítette volna őket halálra, van nekik gondjuk éppen elég.

Az építkezés, a sok munka, meg bizony a háromszáz kilométeres távolság, ami elválasztotta őket, az apró kis falucskát, a fővárostól.

– Még jó, hogy nincs semmi bajuk, legalább nekik nincs – nyugtázta magában.

Rápillantott a feldíszített kis karácsonyfára. A kertjében nevelte fel, nagyon nagy gonddal, a szíve szakadt meg, amikor kivágta, de megtette, hiszen Őértük tette meg.

Tekintete rátévedt a fa alatt elhelyezett kis csomagokra. Előre odakészítette, hogy erre se legyen gondja. Péteré, Éváé, és Kispetié.

Mikor is látta utoljára? Hat hónapja, vagy talán már nyolc is eltelt amióta találkoztak. Milyen nagyfiú lehet már…

– Tiszta Péter, mintha őt látná kicsi korában – nézett meghatódva a kis aranyozott keretbe foglalt családi fotóra.

Huncut fekete szemek, és azok az aranyló göndör fürtök, mint egy kisangyal.

– Nagymami! Ugye, eljöhetek majd máskor is hozzád, hogy és együtt szedhessük újra a cseresznyét a fáról – kérdezte a legutóbbi látogatáskor. Milyen aranyos volt, milyen kedves…

Megigazította a váza alatt a keményre vasalt hímzett terítőt.

– Milyen szép – gondolta -, még Éva is megcsodálta. Két hónapig hímezte neki a garnitúrát, sietett, hogy Karácsonyra készen legyen vele. Sokszor abba kellett hagynia, gyakran elzsibbadtak az ujjai, és az a szörnyű, szorító érzés, jaj, csak az ne, csak az ne jöjjön újra!

Kicsit elbóbiskolhatott, mert teljesen besötétedett már. Odacsoszogott a fához, felkattintotta az apró kis égőket. Bekapcsolta a régi lemezjátszót. A recsegő lemez hálásan dúdolta a „Csendes éjt”. Gyufa után nyúlt, meggyújtotta a vékony viaszgyertyát.

Sokáig mereven nézte az ingadozó kis gyertyafényt, s közben arcát, megváltó, forró könnyek öntötték el. A magány könnyei voltak ezek, élete utolsó, szívszaggató, fájdalmas könnyei…

Úgy halt meg, ahogyan élt, csöndesen, és magányosan.

Egyetlen hang siratta csak Mária nénit, az elakadt, régi, recsegő lemez hangja, s mintha azt ismételgette volna, hogy; – nem ezt érdemelted, nem ezt érdemelted…

(Írta: H. Gábor Erzsébet)