Az apukám mindent elkövetett, hogy együtt élhessen a szeretőjével, de az igazság véletlenül derült ki
Nyolcéves voltam, amikor az életem fenekestül felfordult. Anyukám kórházba került, mert nagyon beteg volt, és apukám néha elvitt meglátogatni. Egyik nap azonban szívszorító hírt hozott haza: „Sajnálom, Josh, de anyukád már nincs velünk” – mondta, miközben könnyek csillogtak a szemében.
Aznap éjjel vigasztalhatatlanul sírtam. Apukám próbált megnyugtatni, de néhány órával később közölte, hogy el kell költöznünk.
– Miért? – kérdeztem összezavarodva.
– Nem maradhatunk itt, ebben a városban – felelte. – Túl sok minden emlékeztet minket anyukádra. Egy új helyre kell mennünk, ahol újrakezdhetjük az életünket.
Még mindig zokogva segítettem neki pakolni, és pár órával később elindultunk. Akkor még nem sejtettem, hogy az egész költözés nem a gyászunk miatt történt, hanem apukám saját titkai miatt.
Az igazság évekkel később derült ki, amikor véletlenül találkoztam valakivel, akiről azt hittem, hogy már meghalt…
Nagyon hosszú utazás után végre megérkeztünk egy új házhoz, amely alig különbözött az előzőtől.
– Meg fogod szeretni itt, és hamarosan rengeteg új barátot szerezhetsz a környéken – próbált biztatni apám.
Pár nappal később azonban egy idegen nő kezdett rendszeresen felbukkanni nálunk.
– Josh, bemutatom neked Erikát, egy nagyon kedves barátomat – mondta apám.
– Örülök, hogy megismerhetem, Erika – köszöntem illedelmesen. – Persze, biztosan – felelte hűvösen, majd apámhoz fordult: – Nos, Owen, mi lesz vacsorára?
Éreztem, hogy valami nincs rendben, de apám mosolygott, én pedig csak azt szerettem volna, hogy boldog legyen. Hamarosan kiderült, hogy nemcsak barátságról van szó. Anyám halála után néhány hónappal összeházasodtak, és Erika beköltözött hozzánk.
A házasság után Erika viselkedése gyorsan megváltozott. Nyíltan megvetett, állandóan rám kiabált, és a legtöbb házimunkát rám hárította.
– Te is pont olyan haszontalan vagy, mint az anyád! – kiáltotta egy alkalommal. – Ne beszéljen így anyámról! Egyáltalán ismerte őt? – kérdeztem dühösen. – Persze, hogy ismertem! Az ő betegsége húzta le apádat! Muszáj volt elhagynia őt! – kiabálta Erika.
Épp apám lépett be a szobába. – Josh, miért bántod Erikát?! – kérdezte feldúltan. Néhány szót váltott Erikával, majd rám mordult: – Menj a szobádba, és fejezd be a házi feladatodat!
Az évek során Erika egyre jobban eltávolított magától. Mihelyt elég idős lettem, apám és Erika gyakran hagytak egyedül, miközben hosszú vakációkra utaztak. Már nem érdekelt, hiszen nem vágytam közösségre velük. De egy nap Erika átlépte az utolsó határt.
Egy nap, amikor hazajöttem az iskolából, Erika a szobámban matatta.
– Mit csinál itt? – kérdeztem ingerülten. – Rendbe teszem ezt a rendetlenséget. És ez a kép azonnal megy a szemétbe! Nem akarom, hogy egy halott nő képe itt legyen – jelentette ki.
– Ne merjen hozzányúlni! – fenyegettem meg. – Ezt a házat én irányítom! Mindig is hálátlan voltál. Alig várom, hogy végre eltakarodj innen! – sziszegte.
– Én is alig várom, hogy elhagyjam ezt a házat! – üvöltöttem.
Apám meghallotta a vitát, és dühösen jelent meg.
– Mi folyik itt?! – kérdezte. – Josh megint tiszteletlen volt velem! – panaszkodott Erika. Apám természetesen neki hitt.
– Hányszor mondtam már, hogy tisztelned kell Erikát?! – kiáltott rám. – Ő nem az anyám! Egy kegyetlen nőszemély, aki elrontotta az életünket! – mondtam sírva.
Mielőtt apám bármit is tett volna, felkaptam anyám fényképét Erikától, és kirohantam a házból. Egy buszra szálltam, ami elvitt a régi városunkba.
Felkerestem a régi házunkat, de már más család lakott benne. Az utcákon bolyongva találkoztam egy hajléktalan nővel, akinek az arca kísértetiesen hasonlított anyáméra.
– Emma Fraser a neve? – kérdeztem remegve. – Ki kérdezi? – nézett rám döbbenten. – Josh vagyok – mondtam ki.
A nő könnyek között ölelt meg. Ő volt az anyám. Elmesélte, hogy Owen minden pénzüket elvitte, amikor a kórházban feküdt. A válás után nem hagyott számára semmit, és megakadályozta, hogy kapcsolatba léphessen velem.
Anyámmal új életet kezdtünk. A spórolt pénzemből lakást béreltünk, és együtt építettük fel újra az életünket. Érettségi után munkát vállaltam, hogy támogassam őt, míg ő visszatért a karrierjéhez. Később a nevemet „Fraser”-re változtattam, hogy végleg megszakítsam a kapcsolatot apámmal.
Ez a történet arra tanít, hogy az igazság mindig kiderül, és a család nem a vérségi köteléken múlik.
