Az apám mocskos tervet szőtt, miközben anyám a kórházban volt – Egy nap, amely mindent megváltoztatott
Amikor nyolcéves voltam, az életem fenekestül felfordult. Anyukámat súlyos betegség miatt kórházba küldték, és apám időnként elvitt hozzá, hogy meglátogassuk. Anyám mindig mosolygott rám, még akkor is, amikor gyenge volt. Egy nap azonban apám hazaérkezett, és szomorú hírt közölt: „Sajnálom, Dani, anyukád elment.”
Aznap este vigasztalhatatlanul sírtam. Apám megpróbált megnyugtatni, de a fájdalom túl nagy volt. Másnap reggel apám azt mondta: „Össze kell csomagolnunk, kisfiam.”
„Hová megyünk?” – kérdeztem könnyek között.
„Nem maradhatunk itt. Túl sok az emlék, és ezek csak nehezítik, hogy továbblépjünk. Egy új helyen tiszta lappal kezdhetünk” – válaszolta apám. Értetlenül álltam előtte, de úgy éreztem, nem tehetek mást, mint hogy kövessem. Így hát segítettem neki összecsomagolni az életünket, és még aznap elindultunk.
Egy új otthon, egy új élet
Hosszú órákon át autóztunk, amíg megérkeztünk egy házhoz, amely nagyon hasonlított a régi otthonunkra. Apám mosolygott, amikor kiszálltunk az autóból: „Tetszeni fog itt neked, Dani. A környéken sok gyerek van, hamarosan új barátaid lesznek.”
Néhány nappal később egy nő jelent meg rendszeresen az otthonunkban. Apám bemutatta őt: „Dani, ő itt Kata, egy régi barátom.”
„Örülök, hogy megismerhetem” – mondtam udvariasan, bár valami furcsa érzésem volt vele kapcsolatban. Kata ridegen nézett rám, majd csak annyit mondott apámnak: „Mit főzzünk vacsorára?”
Néhány hónappal később apám és Kata összeházasodtak, és a nő beköltözött hozzánk. Ettől kezdve semmi sem volt a régi. Kata soha nem törődött velem igazán, sőt, úgy tűnt, kifejezetten nem kedvel. Állandóan rám sózta a házimunkát, és mindenért engem hibáztatott.
Kata és az állandó viták
Egy nap, amikor éppen kitakarítottam a szobámat, Kata rám förmedt: „Te semmirekellő vagy! Pont, mint az anyád volt.”
Ez a mondat elég volt ahhoz, hogy elszakadjon nálam a cérna. „Ne beszélj így róla! Nem is ismerted!” – kiabáltam vissza.
„De igen, ismertem” – vágta rá Kata. „A betegsége tönkretette apádat. Nem csoda, hogy el kellett hagynia.”
Apám ekkor lépett be a szobába, és szigorúan rám nézett. „Dani, hogy mersz így beszélni Katával?! Azonnal kérj bocsánatot!”
„De ő kezdte! Anyáról beszélt…” – próbáltam védekezni.
„Menj a szobádba, és fejezd be a házi feladatodat. Most!” – parancsolta apám.
Az évek során Kata egyre rosszabb lett velem. Amint elég idős lettem ahhoz, hogy egyedül maradjak, apám és Kata hosszú nyaralásokra mentek nélkülem. Nem is érdekelt igazán, mert alig vártam, hogy végre elég pénzt spóroljak össze, és elhagyjam ezt a házat.
A végső összecsapás
Egy nap hazamentem az iskolából, és Katát a szobámban találtam. A kezében tartotta anyám fényképét.
„Mit csinálsz itt?!” – kiabáltam.
„Kitakarítok. Ez a kép megy a szemétbe. Itt az ideje, hogy továbblépj” – válaszolta.
„Ne merd megérinteni anyám fényképét!” – kiabáltam dühösen.
„Ez az én házam, és azt csinálok, amit akarok!” – ripakodott rám Kata. „Alig várom, hogy eltűnj innen.”
„Én is alig várom, hogy soha többé ne kelljen látnom téged!” – kiabáltam vissza. Apám ekkor jelent meg, és természetesen Kata oldalára állt.
„Dani, elég volt! Azonnal kérj bocsánatot Katától!”
„Soha!” – válaszoltam, könnyekkel a szememben. Elrohantam a szobámból, elvettem anyám fényképét, és kiszaladtam a házból. A legközelebbi buszmegállóhoz rohantam, és felszálltam az első járatra, amely visszavitt a régi városunkba.
Találkozás a múlttal
A város utcáin bolyongva megláttam egy hajléktalan nőt, aki kísértetiesen hasonlított anyámra. Közelebb léptem hozzá, és megkérdeztem: „Elnézést, ön Emma Szabó?”
A nő rám nézett, és a szeme könnybe lábadt. „Dani? Te vagy az?” – kérdezte.
Megölelt, és mindketten sírva fakadtunk. „Anyu, apu azt mondta, hogy meghaltál!” – zokogtam.
„Azt hazudta neked? Az a szörnyeteg! Amikor kijöttem a kórházból, rájöttem, hogy ellopta az összes pénzünket, és elvált tőlem. Aztán valahogy elérte, hogy a bíróság neki ítéljen téged. Nem tudtam, hová vittek” – mesélte anyám.
Új kezdet
Elmeséltem neki az elmúlt évek gyötrelmeit, és megígértem, hogy soha többé nem hagyom magára. Az összes megtakarításomat arra fordítottam, hogy béreljünk egy kis lakást. Anyám újra munkába állt, én pedig esti iskolába jártam.
Néhány év alatt sikerült talpra állnunk. Végül még a vezetéknevemet is megváltoztattam anyám leánykori nevére, hogy megszakítsak minden kapcsolatot apámmal. Az igazság végül kiderült, és újra együtt lehettünk.
Tanulságok a történetből:
- Az igazság mindig napvilágra kerül. Bármennyire is próbálják eltitkolni, a jó győzedelmeskedik a rossz felett.
- A család nem mindig vérségi kötelék. A valódi család azokból áll, akik szeretnek és törődnek velünk.
Ez a történet emlékeztet minket arra, hogy az igazság és a szeretet mindig utat talál, még a legnehezebb időkben is.