Advent előtti napokban egy anya könnyezik lánya kérdésén a Mikulásról, akit minden évben elhunyt férje játszott – A csoda akkor érkezik, amikor a Mikulás besétál az ajtón
Katalin még mindig gyászolja férjét, Pétert, akinek kedvenc ünnepe, a karácsony, fájdalmasan idézi fel hiányát. A férfi minden évben Mikulásként lepte meg kislányukat, Lillát, és Katalin most nem tudja, hogyan mondja el neki, hogy az apja idén nem fog megérkezni. Amikor végre összeszedi a bátorságát, hogy elmondja az igazságot, egy váratlan látogató, a Mikulás, menti meg az ünnepet.
Az adventi forgatag már teljes pompájában kavargott a város bevásárlóközpontjában. Katalin a karácsonyi dekorációk között sétált, de szívét súlyos gyász nyomta. Körülötte vidáman csevegő vásárlók válogatták a színes díszeket és ajándékokat, a boltokból áradó ünnepi dallamok pedig éles kontrasztban álltak Katalin belső szomorúságával.
Mellette Szandra, a legjobb barátnője, mosolyogva mutogatta a díszeket. – Nézd, Kati, ez a hópelyhes dísz egyszerűen csodaszép! – tartotta fel az üvegdíszt, amely a fényben csillogva szinte varázslatosnak tűnt.
Katalin halvány mosollyal bólintott, de figyelmét a polcon sorakozó Mikulás-figurák kötötték le. Mindegyikük piros ruhájában és fehér szakállával Pétert juttatta eszébe, aki minden évben Mikulásként lepte meg Lillát. A fájdalmas emlékek hullámként törtek rá, és gyorsan elfordította a fejét.
Szandra aggódva figyelte barátnőjét, majd gyengéden megérintette a karját. – Kati, te egész délután olyan csendes vagy. Jól vagy?
– Csak… Péter mindig annyira szerette a karácsonyt – kezdte Katalin halkan. – Mindig ő volt a Mikulás. Lilla minden évben úgy rohant le a lépcsőn, hogy elkapja, ahogy éppen a fa mellett nassol. Idén viszont… – Hangja elcsuklott, és a könnyeivel küszködött. – Idén nem lesz ott. Lilla pedig folyton kérdezi, hogy mikor jön haza apa, és én nem tudom, hogy mondjam el neki.
Szandra mélyen sóhajtott, majd átkarolta barátnőjét. – Tudom, hogy nehéz. De Kati, előbb-utóbb el kell mondanod neki az igazat.
Katalin szomorúan bólintott. – Tudom. De most még nem. Csak szeretném, ha idén is boldog lenne. Ha csak egy kis időre is.
Otthon Katalin és Lilla együtt díszítették a karácsonyfát. Az illatok – frissen sült mézeskalács és a fenyő frissessége – betöltötték a szobát. Lilla izgatottan ugrált a dobozok között, és minden díszt hatalmas lelkesedéssel helyezett a fára.
– Anya, nézd, ez a kedvenc hóemberes díszem! – kiáltotta boldogan, és ügyetlenül a fa alsó ágára akasztotta.
Katalin mosolyogva segített neki, de közben érezte, hogy szíve összeszorul. Tudta, hogy eljön a pillanat, amikor meg kell törnie Lilla ártatlan lelkesedését.
– Mikulás biztos nagyon örül majd a fánknak! – mondta a kislány csillogó szemmel. – Mindig megeszi a sütiket, és én mindig elkapom, amikor a tejért nyúl!
Katalin a torkában érzett csomóval próbálta tartani a mosolyát. – Persze, kicsim, a Mikulás biztosan nagyon fog örülni – válaszolta halkan.
Karácsony estéje elérkezett. Lilla izgatottan helyezte el a kandalló mellé a tejet és a mézeskalácsot, majd kedvenc takaróját magához ölelve elbújt a lépcső alatt. Ez volt a titkos helye, ahonnan minden évben leskelődött.
Katalin figyelte őt, és érezte, hogy a kislány boldogsága csak még nehezebbé teszi számára az igazság elmondását. Lilla hitte, hogy a Mikulás eljön, ahogy minden évben, és Katalin tudta, hogy ennek a hitnek most vége szakad.
– Lilla, édesem – kezdte óvatosan. – Van valami, amit tudnod kell a Mikulásról és apáról…
De mielőtt folytathatta volna, halk léptek zaja töltötte be a szobát. Katalin megdermedt, amikor egy piros ruhás alak jelent meg a nappaliban. A Mikulás!
– Mikulás! – kiáltotta Lilla boldogan, és odarohant, hogy átölelje.
Katalin szíve hevesen dobogott, amikor felismerte a Mikulásban testvérét, Andrást, aki beöltözött, hogy megmentse az estét. A kislány nevetése betöltötte a szobát, és Katalin szívét egy pillanatra elárasztotta a megkönnyebbülés.
– Te vagy a legjobb sütisütő, akit valaha ismertem! – dicsérte András Mikulás hangon. – És azt hiszem, idén is megérdemelsz valami különleges ajándékot.
Amikor András és Szandra végül elbúcsúztak, Katalin könnyek között ölelte meg őket.
– Nem tudom, hogyan köszönhetném meg nektek – suttogta.
– Ezért van a család – válaszolta Szandra mosolyogva. – Nem vagy egyedül, Kati. Péter mindig hiányozni fog, de mi itt vagyunk neked.
Amikor Katalin később ágyba fektette Lillát, hosszabb ideig fogta a kislány kezét. Azon az estén először érezte, hogy a gyász mögött mégis van remény. Bár Péter hiánya továbbra is fájt, a szeretet és a család ereje segített betölteni az űrt. Aznap este a Mikulás nemcsak Lilla, hanem Katalin számára is elhozta a karácsony varázsát.
