A VŐLEGÉNYEM KISLÁNYA MEGTILTOTTA AZ ESKÜVŐNKET: „APA, NE VEDD EL ŐT, HISZEN MÁR VAN FELESÉGED!”
Az esküvő napja olyan volt, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő – egészen addig, amíg a vőlegényem, András négyéves kislánya, Kata fel nem állt a szertartás közepén, és kijelentette:
– Apa, ne vedd el őt! Hiszen már van feleséged!
Mindenki döbbenten nézett rá, majd Kata egy árnyékos alakra mutatott az ablakon túl.
Már kislányként arról álmodoztam, hogy egy nap egy csodálatos esküvőn megyek férjhez, tele örömmel, szeretettel és izgalommal. Aznap, amikor a folyosón sétáltam az oltár felé, úgy éreztem, ez az álmom valóra vált.
A gyertyák meleg fénye megvilágította a termet, a friss rózsák illata lengte be a levegőt. András ott állt az oltárnál, és olyan jóképű volt, mint amikor először találkoztunk.
Három éve már, hogy egy barátunk grillpartiján keresztezték egymást az útjaink. Nem kerestem a szerelmet, de András közvetlensége és melegszívűsége rögtön magával ragadott.
A beszélgetéseink a munkáról és könyvekről hamar hosszú, nevetéssel teli estékké váltak. Néhány hónap alatt úgy éreztem, nem tudnám elképzelni az életemet nélküle.
Egyik este, nem sokkal azután, hogy randevúzni kezdtünk, András váratlanul vallott nekem vacsora közben.
– Anna, el kell mondanom valamit – kezdte óvatosan, miközben a poharát forgatta. – Van egy lányom. Kata, négyéves. Szeretném, ha tudnád, mielőtt tovább mélyülne a kapcsolatunk.
Meglepődtem, de nem azért, mert titkolt volna valamit. Egyszerűen csak annyira elmerültünk az egymás megismerésében, hogy ez az információ eddig nem került elő.
– Van egy lányod? – ismételtem döbbenten.
– Ő az életem értelme – mondta András, a szemeiben aggódás tükröződött. – Ha nem vagy biztos abban, hogy ezt elfogadod, most szólj. Nem akarom, hogy bármelyikőtök boldogtalan legyen.
Láttam rajta, hogy fél az elutasítástól, de őszinte volt, és ez többet jelentett számomra, mint bármi más.
– Gondolkodnom kell ezen – mondtam lassan. – Nem azért, mert nem kedvellek, hanem mert biztos akarok lenni abban, hogy jó lépést teszek mindhármunk érdekében.
– Értem. Csak ennyit kérek – mondta, miközben visszafogott mosolyt erőltetett magára.
Napokig gondolkodtam. Elképzeltem Katát, András szemét örökölve, és azon töprengtem, hogyan fogadna el engem. Képes lennék jó mostohaanya lenni?
Amikor meghoztam a döntésemet, találkozót kértem Andrástól a kedvenc kávézónkban.
– András, hosszú távra tervezek veled – mondtam határozottan. – Ha Kata is a csomag része, akkor meg akarom ismerni.
– Ez rengeteget jelent nekem, Anna – válaszolta, a megkönnyebbülés láthatóan elsöpörte minden aggodalmát. – Mikor szeretnél találkozni vele?
– Minél hamarabb – válaszoltam mosolyogva.
A következő szombaton ott álltam András háza előtt, kezemben egy tál frissen sütött csokis keksszel.
Kata félénken bújt András lába mögé, de amikor megmutattam neki a sütiket, rögtön felderült az arca.
– Csokis? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Csak neked sütöttem – válaszoltam.
Attól a pillanattól kezdve Kata megnyílt előttem, és percek múlva már a játékszobájába húzott, hogy megmutassa a kedvenc babáit.
András az ajtóból figyelt minket, és boldogság sugárzott az arcáról.
– Kedvel téged – mondta később, amikor Kata elszenderült.
– Én is kedvelem őt – válaszoltam mosolyogva. – Csodálatos kislány.
Amikor András egy évvel később megkérte a kezemet, Kata majdnem kiugrott a bőréből az örömtől.
– Anya leszel! – kiáltotta boldogan, és szorosan átölelt.
Úgy gondoltam, hogy mindannyian egy hullámhosszon vagyunk. Egészen az esküvő napjáig…
A ceremónia zavartalanul indult, Kata sugárzóan szép volt a kis koszorúslány ruhájában.
Amikor azonban az esketőpap azt mondta:
– Ha valakinek bármilyen kifogása van e házasság ellen, szóljon most, vagy hallgasson örökre – Kata felállt.
– Apa, ne vedd el őt! – kiáltotta. – Hiszen már van feleséged!
A teremben döbbent csend lett úrrá.
A kijelentés után minden szem Katára szegeződött. Szinte érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Én teljesen ledermedtem, az oltárnál állva próbáltam felfogni, mi történik.
– Édesem, mit mondtál? – kérdeztem remegő hangon, ahogy leguggoltam hozzá.
– Apa, ne vedd el őt! – ismételte Kata határozottan. – Hiszen már van feleséged!
Ránéztem Andrásra, várva, hogy azonnal megcáfolja a kislány szavait. De András arca tele volt zavarral és értetlenséggel.
– Kata, miről beszélsz? – kérdezte óvatosan, próbálva nyugodt maradni.
Kata kis ujjával az ablak felé mutatott, ahol egy homályos alak állt kint a halvány fényben.
– Ott van! – mondta teljes meggyőződéssel.
A terem szinte egyszerre fordította tekintetét az ablak felé. Az árnyékos alak mozdulatlanul állt, majd egy pillanatra mintha integetett volna. A szívem a torkomban dobogott. Vajon ki lehet az? És miért mondja Kata, hogy András már házas?
Odahajoltam Katához, próbálva megnyugtatni magamat és őt is.
– Kicsim, mit értesz az alatt, hogy apának van felesége? – kérdeztem, miközben megfogtam a kis kezét.
András előrébb lépett, közben az ablak felé nézett. Zavartan megszólalt:
– Kata, édesem, ki van kint?
Kata komolyan nézett az apjára.
– Ő a feleséged, apa. Azt mondta, hogy nem szabad mást elvenned – mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
András arcára kiült a zavartság, és felém fordult.
– Anna, esküszöm, fogalmam sincs, mi történik – mondta határozottan. – Engedj meg, hogy megnézzem, ki az.
András elindult az ajtó felé, és amikor kilépett, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte az ablakon keresztül, ahogy az alak felé tartott. Közben én a helyemen álltam, próbálva összeszedni a gondolataimat. Kata visszaült a helyére, mintha semmi különös nem történt volna.
Pár perc múlva András visszatért, és nem volt egyedül. Egy fiatal nő kísérte, aki kezében egy rózsaszínű plüssmacit tartott.
Amikor megláttam, hogy ki az, azonnal felismertem.
– Dóra? – kérdeztem döbbenten.
Dóra, Kata korábbi dadusa, halvány mosollyal az arcán odalépett hozzám.
– Szia, Anna – mondta könnyedén. – Bocsáss meg, hogy megzavartam az esküvőt, de… nos, Kata ragaszkodott hozzá, hogy „ő” is jelen legyen.
A „ő” alatt a rózsaszín macira mutatott.
– Mi történik itt? – kérdeztem Andrásra nézve.
András megcsóválta a fejét, mintha ő maga sem hinné el, ami történik.
– Anna, hadd mutassam be neked… Mrs. Rózsafül – mondta egy félmosollyal.
– Micsoda? – kérdeztem értetlenül.
– Kata kitalált feleségem – folytatta András, miközben felnevetett. – Hároméves korában Kata kitalálta, hogy feleségül vetteti velem ezt a macit, és azóta „Mrs. Rózsafül” az én „első feleségem”.
Kata vidáman tapsikolt a székében.
– Apa nem vehet el mást, amíg Mrs. Rózsafül él! – kiáltotta boldogan.
A vendégek ekkor már hangosan nevettek. Még én sem tudtam megállni, hogy elmosolyodjak.
Dóra odalépett hozzám, láthatóan élvezve a helyzetet.
– Anna, ne haragudj – mondta bűnbánó arccal, bár a szeme még mindig nevetett. – Kata hetek óta készült erre. Azt mondta, hogy a „nagy napon” mindenkit meglep.
Az eskető pap megköszörülte a torkát, és megkérdezte:
– Nos, folytathatjuk a szertartást, most, hogy a „házassági ügy” rendeződött?
András rám nézett, és cinkosan elmosolyodott.
– Minden rendben? – kérdezte halkan.
– Kérdezd meg újra a fogadalmak után – válaszoltam mosolyogva.
Az esküvő folytatódott, és bár nem egészen úgy alakult, ahogyan terveztem, a nap mégis tökéletes lett. Miközben a fogadalmakat mondtuk, ránéztem Katára, aki boldogan integetett nekem a székéből, Mrs. Rózsafülettel az ölében.
Amikor később Andrással táncoltunk, odahajoltam hozzá, és azt mondtam:
– Tudod, ez nem az a klasszikus esküvő volt, amiről álmodtam, de így még jobb lett.
András felnevetett, és szorosabban ölelt magához.
– Az élet Katával mindig tele lesz meglepetésekkel – mondta nevetve.
– És rengeteg mókával – tettem hozzá, ahogy a táncparketten láttam Katát, aki éppen Dórával táncolt, kezében a híres Mrs. Rózsafüllel.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy az életünk sosem lesz unalmas – de pont így volt tökéletes.
