A nővérem megkért, hogy vigyázzak a lányára, de órákkal azelőtt, hogy visszatért volna, rájöttem, hogy a gyerek eltűnt

A nővérem megkért, hogy vigyázzak a lányára, de órákkal azelőtt, hogy visszatért volna, rájöttem, hogy a gyerek eltűnt

Minden férfi életében eljön az a pillanat, amikor szeretne letelepedni és szerető családot alapítani. De nem így volt ez Balázzsal. Ő meg volt győződve arról, hogy örökre egyedülálló marad, hiszen úgy hitte, ez a jobb élet számára. Egy nap azonban a kilencéves unokahúgával töltött idő mindent megváltoztatott.

Reggel a fény szokatlan függönyökön keresztül szűrődött be, és arra ébredtem, hogy valami meleg és nedves ér az arcomhoz.

Egy kutya volt – nem az enyém –, egy kicsi, bolyhos jószág, amely tágra nyílt, lelkes szemekkel bámult rám, mintha azt mondaná: „Most már az enyém vagy.”

Kitartóan nyalogatta az arcom, és közben hevesen csóválta a farkát. Vajon enni akart? Vagy sétálni? Ki tudja?

Ahogy megdörzsöltem a szemem, lassan visszatértek az előző este emlékei. Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam őt – egy lányt, akivel az este találkoztam egy bárban.

Az ágyban feküdt, haja szétterülve a párnán. Ez nem az én helyem volt. Ha itt voltam, az azt jelentette, hogy elértem, amit akartam.

És most ideje volt azt tennem, amit mindig: összeszedni a holmimat és csendesen távozni.

Óvatosan kicsúsztam az ágyból, és körbenéztem a szobában. Ott volt a nadrágom, összegyűrve a padlón. Az ingem furcsa módon egy szék támláján lógott.

Egy zoknim ott volt a cipőm mellett, de a másik… hol lehetett? A keresésem a kutya fekhelyéhez vezetett.

Ott volt, a kis bolyhos lény büszkén őrizte.

Leguggoltam, és suttogva mondtam: „Hé, kis haver, az az enyém.” Nyúltam a zokniért, de a kutya a fogai közé kapta, és játékosan morogni kezdett.

Ahogy ezzel a mini huzakodással küzdöttem, egy álmos hang törte meg a csendet.

„Balázs? Már fent vagy?”

Megdermedtem. Ébren volt. Felé fordultam, és láttam, hogy álmos szemekkel mosolyog rám.

„Ööö, igen,” hebegtem. „Dolgom van. Késésben vagyok egy találkozóról.”

Összeráncolta a homlokát. „De ma szombat van…”

„Néha hétvégén is dolgozom. Fontos dolgok, tudod.”

A mosolya elhalványult, kíváncsi arckifejezés váltotta fel.

„Szóval… látlak még valaha?”

„Persze,” hazudtam könnyedén. „Majd hívlak.”

Összeszűkítette a szemét. „Hívsz? Egyáltalán megadtam a számomat?”

Úristen. A pánik átfutott rajtam.

„Azt hittem, megadtad. Nem?”

„És hogyan mentetted el a nevem?” kérdezte élesen.

Kínomban dadogtam: „A neved alapján, természetesen.”

A tekintete megkeményedett. „És mi a nevem?”

Lenyeltem a torkomban lévő gombócot. Két lehetőségem volt: bevallani az igazat, vagy…

„Nóra?” tippeltem gyengén.

Az arca azonnal elsötétült.

„Takarodj innen! Tudtam! Pont olyan vagy, mint a többi – áh!”

Papucsok repültek felém, miközben felkaptam a kabátom és a cipőm, és sikeresen elkerültem a dühét, amíg ki nem jutottam az ajtón.

Az autómban ülve hátradőltem, és felsóhajtottam. A visszapillantó tükörben egy elégedett, sőt talán önelégült arc nézett vissza rám.

Ez volt az életem: kötöttségek nélkül, felelősség nélkül, csak szabadság. Kinek kell a család körüli hercehurca? Nekem biztosan nem.

Miközben mások magukra húzták a kötöttségeket, én a bulikért, a munkáért és az olyan függetlenségért éltem, amiről mások csak álmodnak.

Egy hangos csengőhang szakította félbe a gondolataimat. A képernyőre pillantva pislogtam. Anna? A nővérem alig szokott hívni. Habozva felvettem.

„Szia, Anna?”

„Balázs,” mondta feszes hangon, „Beszélnünk kell. Ráérsz?”

Összeráncoltam a homlokom. „Persze. Mi történt?”

„Gyere át, amint tudsz. Nem tudom telefonon elmondani. Mikor érsz ide?”

„Tizenöt perc. Minden rendben?”

„Csak gyere. Majd elmagyarázom.”

Egy pillanatig bámultam a telefont, majd beindítottam a motort. Bármi is volt ez, komolynak kellett lennie.

Húsz perccel később megálltam Anna háza előtt, és alig értem az ajtóhoz, amikor az hirtelen kinyílt. Anna ott állt, karba tett kézzel, arca pedig egyszerre sugárzott bosszúságot és sürgetést.

„Késtél!” jelentette ki élesen.

„Csak öt percet,” vágtam vissza, miközben beléptem. „Nyugodj meg, Anna. Nem kell rögtön mérgesnek lenned…”

„Ne káromkodj,” szakított félbe. „Mira itt van valahol.”

A nappali felé mutatott, ahol Mira, az unokahúgom, a kanapén kuporgott, kezében egy vastag enciklopédiával. Apró ujjaival gondosan követte a szöveget, mintha mini tudós lenne.

„Balázs, te vagy az utolsó opcióm,” mondta Anna, miközben a fejét csóválta. „Vigyáznod kell Mirára ma este.”

„Én? Viccelsz?” kérdeztem idegesen, miközben Mirára pillantottam. Ő csak tovább olvasott, rám se nézett.

„Nem kérném, ha lenne más választásom,” sóhajtotta Anna. „Üzleti vacsorám van ma este. Vagy elmegyek és lezárom ezt az üzletet, vagy lemondom, mert nem hagyhatom itt egyedül. Segítesz, vagy nem?”

Sóhajtottam, és a vállamat megvontam. „Jó, rendben. Ha ennyire fontos.”

„Köszönöm,” mondta Anna gyorsan, mintha attól félne, hogy meggondolom magam. „Az étel a konyhában van, de ha rendelsz valamit, legyen egészséges! Semmi olajos junk food. És ne engedd ki a házból. Megértetted?”

„Megértettem,” morogtam.

Anna szinte azonnal elviharzott, otthagyva minket. Mira felemelte a fejét, és egy pillanatig néztük egymást. Egyikünk sem szólt semmit. Már éreztem, hogy ez lesz életem leghosszabb napja.

A délután lassan telt, mintha egy végtelenül elnyújtott filmben lennénk. Mira továbbra is a kanapén ült, szorosan tartva az enciklopédiáját. Időnként rám nézett, a pillantása mintha azt sugallta volna, hogy nem tudja eldönteni, mennyire vagyok alkalmas a feladatra.

„Szóval… szeretsz olvasni?” törtem meg végül a kínos csendet.

„Igen, szeretek,” válaszolta, a hangja olyan hűvös és határozott volt, mintha egy zseniális gyerekszereplő lenne egy filmből. „Anya azt mondja, a könyvek tudást adnak, én pedig sokat akarok tudni.”

„Ez szuper,” bólogattam zavartan. „Mi a kedvenc tantárgyad az iskolában?”

Mira sóhajtott, mintha éppen most tettem volna fel a világ legunalmasabb kérdését. „Ez elég unalmas kérdés, de válaszolok. A biológia, mert sok állatról szól, és szeretem az állatokat.”

„Értem,” mormogtam, és próbáltam kitalálni, hogyan tartsam fenn a beszélgetést. Nehezebb volt, mint hittem.

Néhány percnyi csend után Mira becsukta a könyvét, és kérdőn rám nézett. „Te vagy az én nagybátyám?”

„Igen,” feleltem. „Bár valószínűleg nem emlékszel rám. Még kicsi voltál, amikor utoljára találkoztunk.”

„Rendben,” mondta egyszerűen, majd váratlanul megkérdezte: „Házas vagy?”

„Nem, nem vagyok házas,” válaszoltam zavartan.

„Miért nem?” kérdezte, kíváncsisága szinte ártatlan volt, de éreztem, hogy nem fogom könnyen megúszni.

„Nem akarok megházasodni,” feleltem. „Szeretek egyedül lenni.”

Mira összefonta a karját, és egy pillanatig gondolkodott. „Senki sem szeret egyedül lenni.”

„Én igen,” erősködtem, bár a szavai jobban szíven ütöttek, mint gondoltam.

„Talán félsz,” mondta higgadtan.

„Félek? Mitől félnék?” kérdeztem, próbálva uralkodni az idegességemen.

„Anya azt mondja, hogy a házasság sok munkával jár. És azt is mondta, hogy te nem szeretsz dolgozni. Szóval talán félsz a kemény munkától.”

Felszegtem a fejem. „Ezt mondta neked? Csak hogy tudd, nem félek! Csak… ez most nem nekem való.”

Mira vállat vont, majd egy apró mosolyt villantott. „Rendben. Akkor félsz. Egyébként éhes vagyok.”

„Akkor egyél valamit,” mutattam a konyha felé.

„Anya azt mondta, hogy te vigyázol rám. Szóval gondoskodj rólam,” válaszolta, szinte diadalmasan.

Ahogy sóhajtva kinyitottam a hűtőt, azonnal rájöttem, hogy Mira anyja komolyan gondolta az „egészséges étkezés” szabályt. Saláták, gyümölcslevek, és valami, ami talán quinoa lehetett – ezek fogadtak. Sehol egy szelet pizza vagy egy tábla csoki.

– Mira, mit szoktál enni? – kiáltottam hátra.

– Anya mindig salátát ad – jött a válasz a nappaliból.

Mély sóhajjal csuktam be a hűtőt, majd elővettem a telefonomat.

– Pizza lesz – mondtam magamnak.

Mira megjelent az ajtóban, összefont karokkal.

– Anya azt mondta, hogy semmi olajos junk food – emlékeztetett szigorúan.

– Tudom – mondtam –, de néha kell egy kis bűnözés. Na, milyen feltéttel szereted?

– Nem fogok panaszkodni – vont vállat Mira, mintha a világ legkomolyabb ügyét hagyná rám.

Hamarosan két nagy pizza érkezett, és mindketten a kanapén kötöttünk ki, tévét nézve és jóízűen falatozva. Mira, aki egész nap olyan komolynak és felnőttesnek tűnt, most végre feloldódott, és mosolygott.

– Ez finomabb, mint a saláta – ismerte el, miközben egy újabb szeletért nyúlt.

– Persze, hogy az – mondtam elégedetten. – A pizza mindent felülmúl.

A nappalit hamarosan betöltötte a tévé halk zaja és a pizza csámcsogása. Nem hittem volna, hogy egy ilyen egyszerű dolog képes ennyire könnyed pillanatokat hozni.

Ahogy hátradőltem a kanapén, és Mira már a harmadik szeletét ette, kezdtem elbóbiskolni. A nap hosszú volt, és a hirtelen csend teljesen elálmosított. Nem is vettem észre, mikor hunytam le a szemem.

Amikor felébredtem, a szoba túlságosan is csendes volt. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben. Körbenéztem, és rájöttem, hogy Mira nincs sehol.

– Mira! – kiáltottam, de nem érkezett válasz.

Pánik kezdett úrrá lenni rajtam. Az egész házat átkutattam, szobáról szobára, minden ágy és kanapé alá benézve. De Mira nem volt sehol. A végén már a szekrényeket és a fürdőszoba sarkait is ellenőriztem.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy megálltam a nappaliban. Egy pillanatra megálltam, hogy végiggondoljam, mit tegyek. A tekintetem ekkor megakadt az ablakon, ami résnyire nyitva volt. A függöny halkan lebbent a szélben.

– Ne már… – suttogtam magamnak.

Azonnal az ablakhoz rohantam, és lenéztem az udvarra. A kerítés mellett egy kis cipő hevert – Mira egyik cipője. Az agyam lázasan dolgozott, és már tudtam, hogy nincs idő vesztegetni. Kiugrottam az ablakon, és a cipő felé siettem.

A cipőn túl egy fára lettem figyelmes, amelynek tetején egy kis faház bújt meg. A létrára nézve szinte biztos voltam benne, hogy Mira odafent van.

– Mira! – kiáltottam, és megkönnyebbülve hallottam a válaszát.

– Itt vagyok! – felelte teljes nyugalommal.

Felmásztam a létrán, és amikor felértem, Mirát láttam, ahogy egy másik gyerekkel játszik. Mintha semmi különös nem történt volna.

– Mira, megőrjítesz! – kiáltottam, még mindig kapkodva a levegőt. – Miért szöktél ki így?

– Unatkoztam – válaszolta vállat vonva. – Sam itt volt, és játszani akart.

Sam rám nézett, és halkan köszönt. – Helló, Mira bácsikája.

– De az anyukád azt mondta, nem mehetsz ki! – próbáltam dorgálni Mirát.

– Azt mondta, hogy te vigyázol rám – felelte komolyan. – De te elaludtál. Szóval úgy döntöttem, vigyázok magamra.

Sóhajtva ráztam meg a fejem. – Most már legalább mondd meg, hogy miért nem szólhattál?

Mira mosolygott. – Mert tudtam, hogy nem hagynád.

Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak. Ahogy visszamásztunk a házba, biztos voltam benne, hogy Anna nem fogja megkönnyíteni a dolgom, ha mindezt megtudja.

„Rendben, Mira, mit szeretnél enni?” – kérdeztem sóhajtva, miközben a hűtő felé indultam.

„Anya mindig salátát ad, meg valami furcsa zöld dolgot. Az sem rossz” – válaszolta ártatlanul, majd a székbe huppant a konyhaasztalnál.

Kinyitottam a hűtőt, és ahogy vártam, tényleg tele volt egészséges ételekkel: saláták, zöldségek, és valami, ami talán quinoa lehetett.

„Hát… saláta biztos van” – motyogtam, majd megfordultam. „Nem akarunk inkább pizzát rendelni? Anya nem tudja meg.”

Mira kuncogva rám nézett, majd vállat vont. „Csak ha sonkás lesz.”

– Az lesz, ne aggódj – mosolyogtam, és elővettem a telefonomat. Pár perc alatt leadtam a rendelést, majd visszaültem mellé.

„Amíg várunk, játszhatnánk valamit” – vetettem fel, remélve, hogy egy kis szórakozás megtöri a köztünk lévő feszültséget.

„Van társasjátékom” – mutatott Mira a nappaliban lévő polcra. „De remélem, nem vagy túl rossz.”

„Én? Rossz? Majd meglátjuk” – mondtam magabiztosan, miközben előkerestem a játékot.

Kis idő múlva mindketten belemerültünk a játékba. Mira kacagott, amikor nyert, én pedig látványosan duzzogtam, hogy felvidítsam. Hirtelen sokkal könnyebbnek tűnt a nap, mint gondoltam.

Amikor a pizza végre megérkezett, mindketten izgatottan ültünk le az asztalhoz. Mira nagyot harapott az első szeletbe, és elégedetten felsóhajtott.

„Ez sokkal jobb, mint anya salátái” – jelentette ki.

„Ugye, hogy ugye?” – nevettem. „Ne mondjuk el neki, hogy ilyen jól éreztük magunkat.”

A nappaliban ülve tévét néztünk, miközben a pizza maradékát majszoltuk. Mira, aki egész nap komoly és felnőttes volt, végre gyereknek tűnt. Láttam, ahogy a tekintete elkalandozik a képernyőről, és rám pillant.

„Balázs, miért nem szereted a gyerekeket?” – kérdezte váratlanul.

Először zavarba jöttem a kérdéstől, de végül elmosolyodtam. „Nem az van, hogy nem szeretem őket, Mira. Csak azt gondoltam, nem igazán vagyok jó velük.”

„De velem egész jó vagy” – mondta, és visszafordult a tévéhez.

Ez a kis mondat jobban megérintett, mint azt gondoltam volna. Ahogy hátradőltem a kanapén, éreztem, hogy valami változik bennem. Talán a gyerekek nem is olyan ijesztőek. Talán a család gondolata sem.

Ahogy elbóbiskoltam, Mira csendesen figyelt tovább, és én végre úgy éreztem, valamit jól csináltam.