A Főnököm úgy megalázott a munkatársi találkozón a terhességem miatt ,hogy elsírtam magam .A mosolya elhalványult, amikor egy nő belépett és megszembesítve őt a valósággal
Három hónappal ezelőtt az életem darabokra hullott. Nem viccelek, teljesen összetörtem.
27 éves voltam, eljegyezve egy férfival, akivel azt hittem, örökre együtt leszek, és boldogan éltem, teljesen elzárva a világtól, hogy mennyire gyorsan tudják összetörni az álmokat.
Amikor elmondtam Zoltánnak, hogy terhes vagyok, soha nem fogom elfelejteni, hogy az arca miként fagyott le.
„Komolyan mondod?” – kérdezte, hangja alacsony és éles volt.
Bólintottam, próbálva mosolyogni a szorongásom ellenére.
„Szülők leszünk…”
Ahelyett, hogy örömöt láttam volna az arcán, csak motyogott valami olyasmit, hogy időt kell kérnie, és aztán kiviharzott az ajtón.
Ó, és soha nem jött vissza.
Nem mondtam el senkinek. Sem a családomnak, sem a munkatársaimnak, senkinek.
Hogyan is mondhattam volna el?
Az apám egy erőteljes férfi volt, és ő birtokolta azt a céget, ahol dolgoztam, a nővérem, Zsófi pedig egy másik irodát irányított. Ő volt Ádám felesége, a főnököm.
Mindenki magas elvárásokat támasztott velem és a terhességemmel kapcsolatban. De az igazság a gyermek apjáról úgy éreztem, mint egy ticking time bomb (időzített bomba). Nem kockáztathattam. Így hát elköltöztem a szüleimtől, egyedül kezdtem élni, remélve, hogy ameddig csak lehet, el tudom rejteni az igazságot.
Apám átadta a cégei irányítását Zsófinak és Ádámnak, így ő már inkább a feleségével utazgatott vagy golfozott.
De a titkoknak megvan a módja, hogy felszínre kerüljenek, nem igaz?
És ma, végre, az én titkom is a legrosszabb vicc tárgya lett.
Az egész történet egy munkatársi találkozón kezdődött, amikor Ádám, a főnököm és egyben a sógorom, úgy döntött, hogy a terhességemet szórakoztató irodai témává teszi.
„Szóval, Erika…” – mondta, hátradőlt a székében, és egy gúnyos mosolyt villantott. „Hallom, gratulálok! Terhes vagy, mi? Gondolom, végre leülepedsz! Nagyon jó, nagyon jó.”
Néhányan idegesen felnevettek. Az összes szem a teremben rám szegeződött, és én éreztem, ahogy az arcom elvörösödik.
„Gondolom most már meg kell találnod az apát, igaz?” – tette hozzá, miközben egyet koppantott az asztalon, mintha a legnagyobb viccet mondta volna.
A nevetés hamar elhalt, de Ádám nem állt meg.
„De még ha nem is találod meg, igazából nem kell aggódnod, ugye? A szingli anyukák is elég jó juttatásokat kapnak, igaz? Talán neked is kéne egy ezer dolláros éves emelést adnom! Mit gondoltok, srácok?”
A szoba elcsendesedett. A mellkasom szorongott, miközben ökölbe szorítottam a kezem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Hol volt ez a verziója Ádámnak? Soha nem volt ilyen velem. Régen más volt…
„Az apám azt mondta nekem, hogy jobban szeret, mint az életet” – mondtam, miközben a hangom remegett. „De amint megtudta, hogy terhes vagyok, elmenekült.”
Ádám gúnyos mosolya szélesebbé vált.
„Ó, férfiak. Jellemző, ugye?”
Már éppen indultam volna, amikor a dupla ajtók hirtelen kitárultak.
Egy fiatal nő lépett be, kezében egy babát tartva, arcán könnyekkel. Nem lehetett több húsz-két-három évesnél, de a könnyek és a remegő kezei ellenére büszkén állt.
Mögötte jött Zsófi és apám.
Én gyorsan ránéztem a hasamra, hogy jobban elrejthessem, amit éreztem. Még nem nagyon látszott, de muszáj volt elmondanom Ádámnak, hogy terhes vagyok. Ő volt a főnököm…
„Senki ne menjen el” – mondta apám, hangja éles és parancsoló. „Mindannyian látni és hallani kell ezt a beszélgetést.”
Ádám mosolya azonnal elhalványult.
„Zsófi,” – dadogta, hangja most már megingott. „Mi történik?”
„Mi történik, Ádám,” – mondta Zsófi, hangja fagyos volt. „Az, hogy a szörnyű hazugságaid végre utolértek.”
Ránéztem a nőre a babával, és a gyomrom összeszorult, ahogy rájöttem, ki ő.
„Timi?” – suttogtam.
Timi volt Zsófi volt asszisztense. Többször találkoztam vele az irodában, egyszer pedig egy családi vacsorán. Csendesnek tűnt, szinte félénknek és timidusnak, de most úgy nézett ki, mint aki túl van a határvonalán.
Zsófi tekintete rám fordult, az arca olvashatatlan volt.
„Tudom, miért hagyta el Timi a munkáját. Ugyanúgy tudom, miért költöztél el anyáéktól, Erika. Azt hitted, nem fogom megtudni? Azt hitted, elhinném, hogy Zoltán…”
A szám kiszáradt, és úgy éreztem, mindjárt elájulok.
„Megtaláltam a naplódat, Erika. Amikor elköltöztél, nem csomagoltál rendesen. De hát mi mást várhattam, amikor mindig mindent elvégeztek helyetted. Ott hagytad a naplódat az ágyad mellett. Ádám az apja a gyermekednek, nem igaz?”
A szoba morajlott, mindenki szinte levegőt sem vett. A térdem remegett.
De Zsófi még nem fejezte be.
„És” – folytatta, a hangja most már dühödt, „Ádám az apja a babának is.”
Zsófi rátette a kezét Timire, aki most lépett elő, szorosabban tartva a babát a melléhez.
Ádám arca sápadt szürkévé vált.
„Zsófi… én… én el tudom magyarázni!”
„Ne tedd” – csattant Zsófi. „Éveken át hazudtál nekem. Megaláztál, elárultál, és tönkretetted a bizalmamat. Vége, Ádám. Halott vagy számomra.”
Apám ekkor lépett elő, az arca hideg és fenyegető volt.
„Elegendő volt ebből a szamárságból” – mondta. „Ádám, el vagy bocsátva. Azonnali hatállyal. Pakold össze a cuccaidat és menj el.”
Ádám kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de apám közbevágott.
„És” – tette hozzá. „Gyermektartást fogsz fizetni mindkét gyermek után. Meg fogom bizonyosítani, hogy így lesz.”
Az iroda gyorsan kiürült, miközben az elképedt munkatársak susogtak egymás között.
Én ott maradtam, bizonytalanul, hogy mit tegyek vagy mondjak, amíg apám oda nem lépett hozzám.
„Erika,” – mondta halkan, miközben a hangja már nem volt annyira éles. „Miért nem jöttél hozzám?”
Könnyek gyűltek a szememben, miközben a padlót néztem.
„Nem akartam tönkretenni Zsófi életét,” – vallottam be. „És féltem, hogy hogyan néznél rám, ha megtudnád az igazságot.”
Apám sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
„Ez nem a te hibád, kislányom,” – mondta. „Ádám manipulált téged, ugyanúgy, ahogy mindenkit. Te az én lányom vagy, Erika, és mindig támogatni foglak.”
Nem tudtam, mit mondjak. Vagy mit érezzek.
Zsófi ekkor odajött, az arca vörös volt, de a szemei határozottak. Egy pillanatra azt hittem, hogy megütni fog, vagy kihúzza a hajamat. De helyette csak magához ölelt.
„Dühös vagyok, El,” – mondta, a hangja remegett. „De nem rád. Ádám az, aki tönkretette a házasságunkat, nem te. Együtt fogjuk ezt megoldani.”
A szavai történt valami bennem, és végre elengedték a könnyeimet.
„Bec, egy hiba volt. Csak egy részeg éjszaka volt a karácsonyi bulin, és ha őszinte akarok lenni veled… nem tudom, hogy mi történt. Vagy hogyan. Próbáltam úgy tenni, mintha Zoltán babája lenne, és ő elmenekült.”
„Itt vagyok neked,” – mondta. „Mindent el fogok venni ettől az embertől. És akkor együtt neveljük a gyermekedet. Ha szeretnéd… gondolom.”
Egy héttel később a telefonom csörgött.
„Erika,” – mondta apám a vonal másik végén. „Szükségem van valakire, akiben megbízhatok, hogy átvegye Ádám szerepét. Már öt éve dolgozol a cégnél, és jobban ismered a csapatot, mint bárki más. Most, hogy végeztél a tanulmányaiddal. Át tudnád venni az ideiglenes igazgatói pozíciót? Legalább a baba megszületéséig?”
Az én szívem majdnem megállt.
Apám tényleg elfogadta ezt? Tényleg támogatni fog engem? Támogat minket?
„Biztos vagy benne, apa?” – kérdeztem.
„Teljesen” – válaszolta. „Bízom benned, drágám. De gondolj rá, hogy mielőbb választ kell adnod.”
A válasz természetesen igent jelentett.
Nem volt könnyű Ádám cipőjébe lépni, de minden nap, amikor beléptem az irodába, egy kicsit magasabbra emeltem a fejem. És tudod mi volt a legjobb része?
A gyermekem úgy fog felnőni, hogy tudja, az anyja nem hátrált meg, még akkor sem, amikor minden ellene szólt.
És a családom valóban mellettem állt.
Ádám?
Ő már történelem. Mind az irodában, mind az életünkben.
Zsófi? Újraépítjük a kapcsolatunkat, lassan, de biztosan. Ő soha nem fogja megbocsátani Ádámnak, de megtanul megbocsátani nekem.
