A főbérlőm kitett minket a házból egy hétre, hogy a testvére ott lakhasson – Az igazság sokkoló fordulatot hozott
Amikor Nóra főbérlője közölte vele, hogy neki és három kislányának ki kell költözniük egy hétre az albérletükből, úgy érezte, az élete még kilátástalanabbá vált. De amikor találkozott a főbérlő testvérével, egy váratlan fordulat leplezte le a főbérlő valódi szándékait.
A házunk nem volt különleges, de az otthonunk volt. A padló minden lépésnél nyikorgott, és a konyhában a festék olyan rossz állapotban volt, hogy viccből „absztrakt művészetnek” neveztem. Mégis, a lányaim, Lili, Emma és Sári nevetése élettel töltötte meg.
Mindig a pénz körül forogtak a gondolataim. Felszolgálóként dolgoztam, és épphogy ki tudtam fizetni a számlákat és a lakbért. Nem volt tartalékom, sem „B tervem.” Tudtam, ha valami váratlan történik, nem lesz hová fordulnunk.
Másnap délután, amikor éppen teregettem, megszólalt a telefonom.
– Tessék? – kérdeztem, a vállam és a fülem közé szorítva a készüléket.
– Nóra, itt Pál, a főbérlőd – jött a válasz, amitől azonnal összeszorult a gyomrom.
– Szia, Pál – mondtam idegesen. – Történt valami?
– Egy hét múlva el kell hagynod a házat – közölte olyan hétköznapi hangon, mintha csak azt kérte volna, hogy öntözzem meg a növényeit.
– Tessék? – megdermedtem, kezemben egy pár apró zoknival.
– A testvérem a városba jön, és nála lesz szüksége helyre. Megígértem neki, hogy használhatja a házat.
Először azt hittem, félrehallottam.
– De ez az otthonunk! Aláírt bérleti szerződésünk van! – tiltakoztam.
– Ne kezdj ezzel a „szerződéses maszlaggal” – szakított félbe. – Emlékszel, hogy múlt hónapban késtél a lakbérrel? Akkor is kirakhattalak volna, de nem tettem. Most viszont tartozol nekem ezzel.
A hangom remegni kezdett.
– Egy napot késtem – próbáltam magyarázni. – A lányom beteg volt, és ezt el is mondtam neked.
– Nem érdekel – vágott közbe hidegen. – Péntekig eltűnsz, vagy örökre kiteszlek.
Csak ültem a kanapén, kezemben a telefonnal, és próbáltam felfogni, mi történt. A lányaim nem vették észre az arcomra kiülő kétségbeesést, de Lili, a legidősebb, megérezte, hogy valami nincs rendben.
– Anya, mi a baj? – kérdezte a szobaajtóból, aggodalommal a szemében.
Erőltetett mosolyt vágtam.
– Semmi, drágám. Menj, játssz a húgaiddal.
Csütörtök estére a holmijainkat néhány táskába pakoltam. A lányok tele voltak kérdésekkel, de képtelen voltam elmagyarázni nekik az igazságot.
– Kalandra indulunk! – mondtam vidámságot színlelve.
– Messzire megyünk? – kérdezte Sári, miközben szorosan magához ölelte kedvenc plüssnyusziját, Kelepelőt.
– Nem túl messzire – válaszoltam, kerülve a tekintetét.
A hostel, ahová költöztünk, még rosszabb volt, mint amit elképzeltem. A szoba alig volt nagyobb egy cipősdoboznál, és a vékony falakon átszűrődött minden nesz.
– Anya, nagyon zajos – panaszkodott Emma, a középső lányom, miközben befogta a fülét.
Próbáltam nyugtatni, de láttam, hogy a gyerekek teljesen elvesztették az otthon biztonságát. Sári még rosszabb állapotban volt; zokogva kérte vissza Kelepelőt, amit a nagy kapkodásban otthon hagytunk.
A negyedik éjszakán Sári keserves sírása nem akart alábbhagyni. Úgy éreztem, hogy minden egyes könnye tőrt döf a szívembe.
– Anya, kérlek… – suttogta elcsukló hangon. – Kelepelő nélkül nem tudok aludni.
– Megpróbálom megszerezni – ígértem neki, bár fogalmam sem volt, hogyan.
Késő este visszamentem a házhoz. A szívem a torkomban dobogott, ahogy megálltam az ajtó előtt. Féltem attól, hogy Pál, a főbérlő ott lesz, de nem volt más választásom. Kopogtam, és az ajtót egy ismeretlen férfi nyitotta ki.
– Segíthetek? – kérdezte kedves, de zavart arccal.
– Én vagyok a bérlő – kezdtem bizonytalanul. – A lányom otthagyta a plüssnyusziját, és szeretném elhozni.
A férfi, akit Jánosnak hívtak, meglepetten nézett rám.
– A testvérem azt mondta, hogy ez a ház üres, és hogy itt maradhatok.
Mikor elmeséltem neki, mi történt, az arca elkomorult.
– Nem hagyhatom, hogy így bánjon veletek – mondta eltökélten. – Gyere be, megkeressük a nyuszit.
Nemcsak Kelepelőt találtuk meg, de János azonnal intézkedett. Másnap este visszaköltöztünk a házba. János nemcsak a segítségünkre volt, hanem új fejezetet nyitott az életünkben. Ahogy az idő telt, egyre közelebb került hozzánk, és végül családtagként fogadtuk be.
Ez a történet azt bizonyítja, hogy még a legnehezebb helyzetekben is van remény, és a szeretet képes mindent megváltoztatni.
