Egy idős hölgynek ingyen segítettem – hetekkel később egy kemény bírósági ügy közepén találtam magam, amire nem számítottam
Késő este volt, amikor úgy döntöttem, ideje befejezni a napot. A szemem nehezen maradt nyitva, és Évára, meg a gyerekekre gondoltam, ami a szívemet húzta.
Mindig megkérdezték, miért dolgozom ilyen későn, és soha nem volt jó válaszom, csak annyi, hogy „a számlák nem fizetik ki magukat.”
Kikapcsoltam a taxi elérhetőségi státuszát, és épp el akartam indítani a kocsit, amikor megszólalt a telefonom. Egy utolsó fuvar kérése érkezett.
„Nem ma este”, motyogtam, miközben nyúltam, hogy elutasítsam. De valami megállított.
A cím mindössze tíz percre volt, egy olyan régi negyedben, ahol viktoriánus házak szegélyezték a csendes utcákat.
Egy utolsó fuvar, egy utolsó viteldíj… és a hely olyan közel volt. Nem volt értelme nem elfogadni.
Elfogadtam a kérést, és elindultam az esti forgalomban.
Egy különös találkozás
Pár perccel később megálltam egy sötét ház előtt. Borostyán futotta be a falakat, a festés már lepattogzott, és a ház teljesen kihaltnak tűnt.
Megnyomtam a dudát, de semmi mozgás. „Gyerünk, Péter”, mondtam magamnak. „Csak menj haza.”
De egy nyugtalan érzés nem hagyott el. Sóhajtva megállítottam a kocsit, felmentem a bejárati ajtóhoz, és kopogtam.
Egy törékeny hang hallatszott bent: „Egy percet kérek!”
Hallottam, ahogy valamit lassan, nehézkesen húznak a padlón. Amikor végre nyikordult az ajtó, egy apró, idős nő állt előttem, aki biztosan nem lehetett kevesebb, mint kilencven éves.
Egy halványkék pillangósapkát viselt, ami mintha egyenesen az 1960-as évekből származott volna, és egy virágos mintájú ruhát, ami illett az adott korszakhoz. Nyakában gyöngysor csillogott.
Mögötte a ház mintha megfagyott volna az időben. Fehér lepedők borították a bútorokat, mint szellemek, a falakat pedig csak fakó foltok díszítették, ahol valaha képek lógtak.
A levegőben levendula és emlékek illata keveredett.
„Kihordanád a táskámat a kocsihoz?” kérdezte, és egy régi, megviselt bőröndre mutatott.
„Természetesen.” – Felkaptam a táskát, meglepődve annak könnyedségén.
A szívszorító kérés
Miután beültünk a taxiba, a hölgy adott egy címet, majd habozott.
„Nem bánná, ha a hosszú úton mennénk? A belvároson keresztül?”
Rápillantottam az órára. „Ez nem a legrövidebb út.”
„Ó, nem bánom”, mondta halkan. „Nincs hova sietnem. Hospice-ba tartok.”
A szívem összeszorult. A visszapillantó tükörben megláttam a szemét, amelyek könnyektől csillogtak.
„Már nincs családom”, folytatta, remegő kezekkel simítva le a ruháját. „Az orvos azt mondja, már nincs sok időm.”
A kérése olyan egyszerű volt, mégis súlyos. Csak egy kis időt akart kapni, hogy elbúcsúzhasson a régi emlékeitől.
Kikapcsoltam a mérőt, hátranéztem rá, és csak ennyit mondtam:
„Melyik útvonalat választaná?”
Egy utolsó emlékút
Az idős hölgy Marika néninek nevezte magát.
Elhaladtunk az egykori otthona előtt, ahol mesélt a férjéről, Lászlóról. „Laci minden évfordulón táncolni vitt”, mesélte mosolyogva, majd elkomorult. „Amíg le nem bontották.”
Miközben a város üres utcáin autóztunk, ő mesélt az életéről, szerelméről, a családról, amely már nincs vele.
„Köszönöm, hogy ezt megtetted nekem… még a nevedet sem tudom.”
„Péter vagyok.”
„Akkor köszönöm, Péter. Most már fáradt vagyok. Mehetünk a hospice-ba.”
Hajnalban megérkeztünk. A nővérek kerekesszékkel várták. Megpróbált fizetni, de csak megráztam a fejem.
„Más utasok is vannak.”
Marika néni gyenge karjaival megölelt. „Adtál egy kis örömöt egy idős nőnek ma este. Köszönöm, Péter.”
A bírósági csata
Egy hónappal később kaptam egy hívást. „Marika néni ügyvédje vagyok. Azt kérte, hogy látogassa meg őt.”
A hospice-ba érve már nagyon gyenge volt, de megfogta a kezemet.
„Nincs sok időm. Figyelj jól.”
Az ügyvédje egy mappát nyitott ki. Marika néni rám hagyta a házát és az életmegtakarításait.
„Ezt nem fogadhatom el…” hebegtem.
„De igen, elfogadod.” – mondta határozottan. „A családom húsz éve elfelejtett engem. Te emberként kezeltél.”
Marika néni néhány nappal később békésen elhunyt. A családja azonban azonnal jelentkezett… amikor megtudták az örökséget.
Bíróságra vittek.
Manipulációval és öröklési csalással vádoltak.
De Marika néni előre gondolkodott
A bíróság előtt a család elégedetten vigyorgott, de az ügyvéd előhúzott egy videófelvételt.
Marika néni a képernyőn, fáradtan, de határozottan beszélt:
„Ti húsz évig nem törődtetek velem. Nem profitálhattok a hanyagságból. A döntésem tudatos és jogszerű volt.”
A bíró azonnal elutasította az ügyet.
Marika néni győzött.
Még a halála után is biztosította, hogy az örökség azé legyen, aki valóban törődött vele.
Aznap este a családommal kimentünk a parkba, és néztük a naplementét.
Megfogadtam, hogy az ő emlékére minden utashoz ugyanazzal a kedvességgel fordulok, amit azon az estén tanúsítottam felé.
