„Mézeskalácsházat díszítettünk, amikor a lányom azt mondta: ‘Ez olyan gyönyörű, mint a titkos ház, ahová apa minden hétvégén elvisz.’”
Egy pillanatig csak nevettem, de aztán Emma, a hatéves lányunk, egy „cukorkát adó kedves hölgyet” is említett. Pár nappal később azon kaptam magam, hogy követem a férjemet, bár sosem voltam az a gyanakvó típus.
Fordítás és magyar nevek:
Sebész vagyok, és az óráim néha őrületesek. Szeretem a munkám, hiszen életeket menteni számomra hivatás, de néha túl sokat követel tőlem – főleg az időmből. Úgy éreztem, hogy minden fontos pillanatról lemaradok a családommal.
A férjem, Balázs, volt az, aki mindent összetartott. Otthonról dolgozott, és gondoskodott Emmáról, a hatéves kis energiabombánkról, aki sosem fogyott ki a mondanivalóból vagy a tenni akarásból.
Egy évvel ezelőtt, december közepén sikerült egy ritka szabad estét kiszakítanom a kórházból, és megígértem magamnak, hogy az estét Emmával töltöm. Hetek óta kérte, hogy díszítsünk együtt mézeskalácsházat, és végre nem mondhattam nemet.
Amikor hazaértem, Emma izgatottan ugrott a nyakamba, miközben elővettem a mézeskalácsház készletet a kamrából.
– Anya, ugye nagyon szép lesz? Gumicukrokkal, cukormázzal, szórócukorral és kekszekkel? – kérdezte, miközben ugrált mellettem, amíg a doboz tartalmát a konyhapultra pakoltam.
– Természetesen, kicsim. Az összes cukorkát felhasználjuk, ami csak a házban van, sőt, ha kell, még többet is szerzünk! – válaszoltam, és megsimogattam a haját.
Emma kacagása betöltötte a konyhát, miközben együtt dolgoztunk. Amikor elkészültünk, hátralépett, hogy minden oldalról megvizsgálja a házikót.
– Ez olyan gyönyörű, anya! Pont, mint a titkos ház, ahová apa minden hétvégén elvisz – jelentette ki.
Az első pillanatban csak nevettem, de amikor a szavai igazán eljutottak hozzám, éreztem, hogy a gyomrom összeszorul.
– Mit mondtál, kicsim? – kérdeztem óvatosan.
– A titkos ház – ismételte, miközben tovább díszítette a mézeskalácsházat. – Tudod, ott van a kedves hölgy, aki mindig cukorkát ad, és azt mondja, hogy „drága”.
Szinte megdermedtem.
– A kedves hölgy? – kérdeztem halkan.
Emma bólintott, majd rám nézett, hirtelen riadt arccal.
– Jaj, nem kellett volna elmondanom! Apa azt mondta, hogy ez titok. Most haragszol rám?
– Dehogy, kicsim – válaszoltam kényszeredett mosollyal. – Néha a titkok mókásak, igaz?
Bólintott, majd visszatért a díszítéshez, én pedig egy teljesen új érzést éreztem: bizonytalanságot.
A gyanú árnyéka
Aznap este, miközben Balázs esti mesét olvasott Emmának, a konyhában álltam, és újra meg újra felidéztem a lányom szavait. „Titkos ház? Cukorka? Kedves hölgy?” A gondolatok egymás után özönlöttek, és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni.
Amikor lefeküdtünk, úgy tettem, mintha azonnal elaludnék, de a fejemben folyamatosan kattogtak a kérdések. Soha nem adódott okom, hogy kételkedjek Balázsban, de mi mást jelenthetett volna ez az egész?
Elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot.
A tervem: szombat reggel
Emma szerint apa minden hétvégén elviszi őt a titkos házba. Ez azt jelentette, hogy szombaton tettem próbára a gyanúmat. Aznap reggel azt mondtam Balázsnak, hogy sürgős esetem van a kórházban.
– Egész nap el fog tartani – tettem hozzá, igyekezve elég meggyőző lenni.
Balázs csak egy gyors puszit nyomott az arcomra. – Ne aggódj, drágám. Emmával elleszünk.
Amikor elhagytam a házat, csak a sarkon túl parkoltam le, és vártam. Néhány perccel később Balázs és Emma beszálltak az autóba. Elindultak, én pedig követtem őket.
A titkos ház nyomában
Az autóval a város szélére mentek, ahol a házak ritkásabbá váltak, és egyre több fát láttam. Aztán egy gyönyörű, karácsonyi képeslapra illő házhoz érkeztek. Barna téglafalak, fehér szegélyek, piros ajtó és egy hóval borított kert – tényleg olyan volt, mint egy mézeskalácsház.
Balázs és Emma kiszálltak az autóból, és a verandán egy nő fogadta őket. Lágyan hulló barna haja és ragyogó mosolya volt. Emma odaszaladt hozzá, aki lehajolt, megölelte, és egy cukorpálcát adott neki. Balázs is meleg mosollyal köszöntötte, majd bementek a házba.
Ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam tovább. Felgyorsítottam az autót, kiszálltam, és a verandához siettem.
A nagy meglepetés
– Elnézést, ki maga? – szólítottam meg a nőt, aki Emma mellett állt.
– Ön biztosan Nóra – mondta a nő kedves mosollyal. – Én Lilla vagyok, az építési vállalkozó.
– Építési vállalkozó? – kérdeztem hitetlenkedve.
Mielőtt válaszolhatott volna, Balázs megjelent az ajtóban.
– Nóra, mit keresel itt? – kérdezte zavartan.
– Inkább azt kérdezem, te mit keresel itt? És mi ez a „titkos ház”, amiről Emma beszélt?
Balázs felsóhajtott. – Hadd magyarázzam meg.
Kiderült, hogy a házat titokban vásárolta, hogy közelebb legyünk a kórházhoz és több időt tölthessünk együtt. Az építkezés és a felújítás volt a meglepetés, amit nekünk szánt karácsonyra.
A boldog vég
Bár eleinte kételkedtem, a ház Balázs szeretetének és gondoskodásának bizonyítéka volt. Emma ugrándozva mutatta be nekem az új otthonunkat, és végül megkönnyebbülten mosolyogtam. Ez a ház tényleg olyan volt, mint egy mézeskalácsház – csak ez valódi szeretetből készült.
