„A szomszédom nem akart kifizetni (90.000 Ft-ot), miután kitakarítottam a házát – tanulságos leckét adtam neki”
Azt mondják, hogy a szomszédok vagy barátokká, vagy ellenségekké válnak, de sosem gondoltam volna, hogy az én szomszédom egy éjszaka alatt mindkettővé változik. Egy egyszerű szívességből keserű viszály lett, és egy csavar, ami mindkettőnket megdöbbentett.
Amikor a férjem, Gábor hat évvel ezelőtt kilépett az életünkből, sosem gondoltam volna, hogy egyszer a konyhámban állok majd, ugyanazt a konyhapultot súrolva harmadjára, és azon töprengek, hogyan váltam azzá, aki ma vagyok.
Én vagyok Edit, 48 éves, kétgyermekes anya, aki egy call centerben dolgozik távmunkában, hogy valahogy fenntartsa magát és a gyerekeit. Az élet nem egészen úgy alakult, ahogy reméltem.
Gáborral mindig arról beszéltünk, milyen életet szeretnénk együtt építeni. De valahol útközben ezek az álmok darabokra hullottak, és engem hagytak hátra, hogy összeszedjem a szilánkokat.
Egyik este Gábor közölte, hogy „térre van szüksége, hogy megtalálja önmagát,” és kilépett az ajtón. Akkoriban a fiunk, Dávid nyolcéves volt, a lányunk, Luca pedig még csak pár hónapos. Úgy tűnik, Gábor nemcsak teret talált, hanem sosem tért vissza.
– Anya, kérhetek egy kis müzlit? – Luca ártatlan hangja rántott ki a gondolataimból. Nagy barna szemei tele voltak gyermeki ártatlansággal, miközben rám nézett az étkezőasztaltól.
– Persze, drágám. Egy pillanat – mondtam, és kényszeredett mosolyt erőltettem az arcomra, miközben levettem a müzlis dobozt a polcról.
Dávid, aki most már tizennégy éves, a konyhába sétált, fülhallgatóval a fülében, szokás szerint belemerülve a telefonjába.
– Elmegyek találkozni Ákossal, rendben? – motyogta alig hallhatóan.
– Ne maradj ki túl sokáig! És emlékezz, hogy a házi feladat az első, ha hazaértél! – kiáltottam utána, miközben már az ajtót csapta be maga mögött, válaszra sem méltatva.
Ez csak egy újabb nap volt abból az életből, amit valahogy összeférceltem, mióta Gábor elment. Egyedül nevelni két gyereket és egyben tartani a háztartást nem volt könnyű.
A call centeres munkám segített, de korántsem volt álmaim állása. Ez azonban munka volt, és ilyen időkben csak ez számított.
Ekkor kopogtatott be az új szomszédom, Emese, aki alig múlt harminc, de olyan kimerültnek látszott, mintha már évekkel idősebb lenne.
– Szia, Edit, kérdezhetek tőled egy óriási szívességet? – kérdezte, a hangja remegett az érzelmektől.
Bólintottam, és félreálltam az ajtóból, hogy beengedjem. – Persze, Emese. Mi történt?
Sóhajtott, és úgy rogyott le a kanapéra, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne.
– Tegnap őrült bulit tartottam, és most váratlanul vidékre kell mennem a munkám miatt. A hely kész katasztrófa, és nincs időm kitakarítani. Segítenél nekem? Természetesen kifizetlek.
Habozva az órára pillantottam. Pár óra múlva kezdődött a műszakom, de a plusz pénz gondolata nagyon csábító volt. Tudtam, hogy nagy szükségünk lenne rá.
– Mennyiről lenne szó? – kérdeztem, karba tett kézzel.
– Kilencvenezer forint – mondta gyorsan. – Nagyon kellene a segítséged, Edit. Csak vészhelyzet miatt kérlek.
– Rendben – bólintottam egy kis gondolkodás után. – Megcsinálom.
– Nagyon köszönöm! Te vagy a megmentőm! – Emese gyorsan megölelt, mielőtt kirohant volna, engem hagyva azzal a gondolattal, hogy vajon mibe keveredtem.
Emese háza katasztrofális állapotban volt. Mintha tornádó söpört volna végig rajta, üres üvegek, félig megevett ételekkel teli tányérok és szemét borította mindenfelé.
A nappali közepén álltam, kezem a csípőmön, próbáltam kitalálni, hol kezdjem.
Két nap. Két kemény napig súroltam, sepregettem és zsákokba pakoltam a szemetet. Mire végeztem, sajgott a hátam, és a kezem durván kiszáradt. De mindvégig emlékeztettem magam a 90.000 forintra, amit Emese megígért. Ez a pénz nagyon jól jött volna nekünk.
Amikor Emese végre visszaért, elszántan kopogtattam az ajtaján, hogy begyűjtsem a fizetségemet.
– Emese, kész van. A házad csillog-villog – mondtam, próbálva nem kimutatni a kimerültségemet. – És most a fizetésről…
Emese rám nézett, mintha idegen nyelven beszélnék. – Fizetés? Milyen fizetés?
Összeráncoltam a homlokom, a szívem kissé elszorult. – A 90.000 forint, amit ígértél a takarításért. Emlékszel?
Emese arckifejezése zavartból ingerültté változott. – Edit, soha nem egyeztem meg semmilyen fizetésben. Nem tudom, miről beszélsz.
Egy pillanatig csak döbbenten álltam. – Te… Mi? Azt mondtad, kifizetsz! Megállapodtunk!
– Nem, nem állapodtunk meg semmiben – csattant fel. – Nézd, késésben vagyok a munkából, és tényleg nincs időm erre. – Kikerült, és már az autója felé sietett.
– Emese, ez nem fair! – kiáltottam utána, de ő már kihajtott az utcából, rám se nézve.
Ahogy Emese autója eltűnt az utca végén, álltam ott, dühtől remegve. Két napig dolgoztam megfeszítve, és ő még csak el sem ismerte a kemény munkámat.
Két napnyi kemény munka után Emese egyetlen szó nélkül elsétált az ígéretétől. Éreztem, ahogy a düh szinte fojtogat. De tudtam, hogy okosnak kell lennem. Nem cselekedhetek elhamarkodottan.
Hazamentem, becsaptam az ajtót, és a nappaliban kezdtem járkálni. Luca a szőnyegen játszott a babáival, Dávid pedig még mindig nem volt otthon. Nem akartam belekeverni a gyerekeimet ebbe az egészbe, de azt sem hagyhattam, hogy Emese így megússza.
– Rendben, Edit, most okosan kell gondolkodnod – motyogtam magamnak. Az ablakon át kinézve Emese házát figyeltem, és lassan kezdett körvonalazódni egy ötlet a fejemben. Kockázatos volt, de annyira dühös voltam, hogy már nem érdekelt. Ha ő mocskosan játszik, akkor én is tudok.
Húsz perccel később már a helyi szeméttelepen voltam. Egy régi kesztyűt húztam fel, amit mindig a kocsiban tartottam. Nem voltam büszke arra, amit készültem tenni, de a helyzet kétségbeesett lépéseket követelt.
A csomagtartóm tele lett szemeteszsákokkal, a bűz szinte elviselhetetlen volt. De összeszorítottam a fogaimat, és folytattam. Az úton visszafelé újra és újra lejátszottam a fejemben a beszélgetésünket. Emese lenéző hangja, ahogy azt mondta, hogy nem volt semmilyen megállapodás. Minél többet gondoltam rá, annál igazoltabbnak éreztem magam.
Hazaérve az utcában csend honolt. Senki sem látta, ahogy kipakoltam a szemeteszsákokat a csomagtartóból, és Emese háza elé hordtam őket. A szívem hevesen vert, az adrenalintól remegtem, miközben gyorsan dolgoztam.
Ekkor jöttem rá valamire: Emese elfelejtette visszakérni a házának kulcsát. Olyan sietős volt, amikor elment, hogy nem is gondolt rá.
Egy pillanatra megtorpantam. De aztán eszembe jutott, milyen arccal közölte velem, hogy „nincs megállapodás,” és hogy milyen könnyedén elutasított. Nem fogom hagyni, hogy ezt megússza.
Kinyitottam az ajtót, és beléptem a házába. Még mindig tiszta volt, épp olyan, ahogy hagytam, de ez hamarosan megváltozik. Egyenként kinyitottam a szemeteszsákokat, és kiborítottam a tartalmukat a padlóra, a pultokra, sőt, az ágyára is. Rothadt étel, régi újságok, pelenkák – minden összekeveredett egy undorító kupacban.
– Ezt érdemled, Emese – motyogtam magam elé, miközben kiürítettem az utolsó zsákot. – Játszani akartál, hát akkor játsszunk.
Bezártam az ajtót, és a kulcsot becsúsztattam a lábtörlője alá. Visszaülve az autómba vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyszerre éreztem elégtételt és bűntudatot. De gyorsan leráztam magamról az utóbbit. Emese megérdemelte.
Aznap este épp Lucát készítettem aludni, amikor dühös dörömbölést hallottam az ajtón. Tudtam, ki az, még mielőtt kinyitottam volna.
– Edit! Mit műveltél a házammal?! – üvöltötte Emese, az arca vöröslött a haragtól.
Karba tett kézzel álltam az ajtóban, és a lehető leghiggadtabban néztem rá. – Nem értem, miről beszélsz, Emese. Hogy is jutottam volna be a házadba? Hiszen szerinted nem is volt nálam a kulcs.
Egy pillanatra szótlanul állt, majd az arca dühtől eltorzult. – Te… hazudsz! Hívom a rendőrséget! Ezt nem fogod megúszni!
Vállat vontam, és nem szakítottam meg a szemkontaktust. – Csak tessék, Emese. De hogyan fogod megmagyarázni, hogy hogyan jutottam be? Elvégre, szerinted nálam sosem volt kulcs.
A szavak elakadtak a torkában, és csak tehetetlenül toporgott, mielőtt dühösen elviharzott, valamit morogva az orra alatt.
Néztem, ahogy elmegy, és a szívem még mindig zakatolt. De ezúttal nemcsak a dühtől. Éreztem, hogy valamilyen igazságot szolgáltattam.
Becsuktam az ajtót, és mély lélegzetet vettem, ahogy a vállamról egy teher tűnt el. Tudtam, hogy átléptem egy határt, de abban a pillanatban ez tűnt az egyetlen módnak arra, hogy helyrehozzam a dolgokat.
Néha meg kell védeni magad, még ha ez azt is jelenti, hogy a kezedet bepiszkolod. És Emese? Nos, biztos voltam benne, hogy nem kér tőlem több szívességet egy darabig.
Te mit tettél volna a helyemben?
