A hétéves lányomért mentem az iskolába, és azt láttam, hogy a szép hosszú haját levágták
Faragó Katalin
Amikor egy kétségbeesett hívás érkezett az iskolából, kénytelen voltam megszakítani a munkámat. Az érkezéskor egy megdöbbentő jelenet fogadott: hétéves lányom, Anna, az iskolai folyosón állt egy ollót szorongatva, körülötte a gyönyörű szőke hajának tincsei hevertek. Amikor rájöttem, miért vágta le a haját, az egész világom összedőlt.
Azt mondják, az anyáknak van egy hatodik érzékük, ami a gyerekeiket illeti, és azon a napon ez az érzékem már órák óta dolgozott.
Valami nem volt rendben Annával. Nem az a fajta „baj”, amit azonnal észre lehet venni, mint egy láz vagy egy kék folt. Ez finomabb volt, ahogy csendesen és szinte láthatatlanul mozgott a házban, tekintetét mindig lesütve, mintha valami túl nagy terhet hordozott volna kis szívében.
Egyébként mindig fecsegett a hercegnőkről, az iskolai barátairól vagy Mr. Cirmi, a plüssmacskája „kalandjairól”. De nem aznap.
Aznap az asztalnál ült, körülötte színes ceruzák szétszórva, közben apró nyelve kidugva a szájából, ahogy teljes koncentrációval rajzolt.
A rajza felkeltette a figyelmemet, miközben elé tettem egy tányér mogyoróvajas-lekváros szendvicset. Nem a szokásos napraforgók vagy pálcikaemberkék voltak rajta.
Nem, ez más volt. Két alak szerepelt rajta. Az egyik egy szomorú kislány volt, vad, sárga hajjal (egészen biztosan Anna).
A másik alak kopasz volt. Nem csak egy befejezetlen, kör alakú fej, hanem szándékosan kopasz, sima és fényes, mint egy márvány.
Ki ez, drágám? – kérdeztem, miközben lehajoltam mellé, próbáltam derüs hangot megütni.
Csak egy történet a fejemben – motyogta anélkül, hogy felnézett volna.
Borüzem futott végig rajtam, de nem erőltettem. Gyerekeknek szoktak furcsa elképzeléseik lenni, nem igaz? Elengedtem a dolgot, és azt mondtam magamnak, hogy ez csak egy átmeneti szakasz.
Bárcsak jobban figyeltem volna.
Dél körül jött a hívás. Éppen munkában voltam, amikor megláttam az iskola nevét a hívóazonosítón. Hideg borzongás futott végig rajtam.
Halló, itt Kovács Anna édesanyja. Mi történt? – kérdeztem, szinte remegő hangon.
Asszonyom, kérem, jöjjön be az iskolába, amilyen gyorsan csak tud – jött a tanárnő fesült, szinte pánikos hangja.
Anna… megsérült? Jól van? – a szívem hevesen vert, miközben már a táskámat kaptam fel.
Jól van, de… ezt látnia kell – a tanárnő szavai még inkább nyugtalanítottak.
Pár perccel később már az iskola folyosóján robogtam, a cipőm sarka hangosan kopogott. A lélegzetem gyors és szaggatott volt. Pánik ült meg a mellkasomban, mint egy acélsúly. Szemem mindenhol Annát kereste, és végül megláttam.
Ott állt, a folyosó közepén. Kicsi ujjai egy ollót szorongattak, amelynek fénylő hegye megcsillant a neonvilágítás alatt.
Körülötte aranyló szőke hajtincsek hevertek szanaszét, mint lehullott szirmok.
Lefagytam. A lélegzetem elakadt, valahol egy sóhajtás és egy zokogás között. A mellkasom üsszeszorult, ahogy ránéztem a fejére. A haja egyenetlen és foltos volt, kopasz foltok csillantak át, mint kis szigetek az arany tengerében.
Minden téves volt.
Anna – nyögtem ki remegő hangon. – Mi… mi történt?!
Rám nézett, a szeme tág, de nem félelmet tükrözött.
Nyugodt volt. Kis ajkai elváltak, és azt mondta: – Ezt én akartam.
Térdem majdnem megrogyott. Nem tudtam, hogy kiabáljak, sírjak vagy csak magamhoz szorítsam. Lassún léptem oda hozzá, mintha egy vadállatot közelítenék meg. Kezeim a levegőben remegtek, nem tudtam, mit kezdjek velük, hol kezdjem.
Kicsim – suttogtam, lehajolva hozzá. – Miért? Miért tetted ezt?
Nagy barna szemei a növekvő diákés tanárkör felé fordultak, akik éppen őt figyelték.
Azonnal arra gondoltam, hogy biztosan valamelyik diák bántotta, vagy kényszerítette erre. A szívem sajgott, miközben arca felé nyúltam.
Valaki mondta, hogy tedd ezt? – kérdeztem, körbenézve, mintha egy idősebb gyereket keresnék, aki bünös szemekkel előbukkanna. – Vagy valaki bántott? Gúnyolták a hajad miatt?
Nem, anya – mondta határozottan, állát makacsul felszegve. – Magam miatt tettem. Azt mondtam, hogy kopasz akarok lenni.
Hangja olyan biztos volt, olyan megingathatatlan. De alsó ajka megremegett. Pillantásom az ollóra siklott, amelyet még mindig a kezében tartott, majd a földön heverő tincsekre. Semmi értelme nem volt. Egyikünk sem értette.
Miért? – kérdeztem ismét, szinte csak lehelve a szavakat.
Anna nem felelt. Helyette elindult a folyosó vége felé, ahol egy kis diákcsoport állt együtt.
Lassan felálltam, figyelve minden mozdulatát. Tekintete egy fiú felé irányult a csoportban.
A kisfiú alacsony volt. Sápadt. Feje sima és kopasz, pont olyan, mint Anna rajzában. Idegesen a zsebeibe dugta a kezét. A felismerés élesen és fájdalmasan villant belém.
Anna megállt mellette, majd megfogta a kezét.
Ő Bence – jelentette ki a hatévesek büszkeségével. – A barátom.
Bence rám nézett, a szemei komolyak voltak. – Azt mondta, hogy én vagyok a kedvenc emberke a világon – mondta halkan. – Én is szeretem őt.
