Elvállaltam, hogy béranya legyek a sógorom és a felesége számára – amikor meglátták a babát, Bálint felkiáltott: „Ez biztosan tévedés!”
Írta: Kovács Noémi
Ez lett volna életük legboldogabb napja. Ehelyett döbbenten álltam a kórházi szobában, karomban a gyermekkel, akiről azt hittem, hogy egész életükben rá vártak. Ők pedig minden szó nélkül elhagyták a helyiséget.
A szokatlan kérdés
Kilenc év házasság után azt hittem, már semmi sem lephet meg. Aztán egy este, a vacsoraasztalnál, a férjem, Márk, egy különös kérdéssel állt elő.
– Szívem, mit gondolnál arról, ha béranya lennél Bálintnak és Dórának? – kérdezte, miközben a tányér szélét piszkálta.
Megdermedtem. – Ez most komoly? – kérdeztem döbbenten.
Márk bólintott, és komolyan rám nézett.
– Tudom, hogy furcsán hangzik – tette hozzá gyorsan. – De ők már évek óta küzdenek. Az IVF nem sikerült. Az örökbefogadási eljárás reménytelenül lassú. És most már minden lehetőséget kimerítettek.
Bólintottam. Tudtam, hogy Dóra mennyire vágyik gyermekre. Láttam, ahogy a családi összejöveteleken csendben letörli a könnyeit, miközben mások babafotóit mutogatják. És láttam Bálint mosolyának mögött a fájdalmat, amikor valaki bejelentette, hogy babát vár.
– És… – folytatta Márk halkan – felajánlották, hogy fedezik az összes költséget. Sőt, annyit fizetnének, hogy az Emília egyetemi tandíját is ki tudnánk belőle fizetni.
Ez megállított. Emília, a nyolcéves kislányunk, arról álmodott, hogy űrhajós lesz. Az egyetem drága, és az a gondolat, hogy a jövőjét biztosíthatnánk, megérintette a szívemet.
A döntés terhe
Nem volt könnyű döntés. Hetekig vívódtam, kutattam, és állandóan Márkot kérdezgettem. Aztán végül beleegyeztem, remélve, hogy Bálint és Dóra boldogsága mindent felülír majd – még az elkerülhetetlen nehézségeket is.
A terhesség zökkenőmentesen zajlott, és közben egyre inkább meggyőződtem arról, hogy helyesen döntöttem. Már hónapok óta elképzeltem azt a pillanatot, amikor a sógorom és a felesége először tartják karjukban a babát, akire oly régóta vágytak.
A baba megszületik
Amikor eljött a nap, és megszületett a kislány, boldog fáradtságot éreztem. Az orvos a karomba adta a babát – egy gyönyörű, egészséges kislányt.
De amint ránéztem, elállt a lélegzetem. A baba bőre meleg, mély barna árnyalatú volt.
Értetlenség fogott el. Talán valamilyen tévedés történt? Hiszen Bálint és Dóra mindketten világos bőrűek voltak.
„Ez nem lehet a mi gyermekünk!”
Aztán beléptek a szobába. A babát átnyújtottam nekik, és vártam, hogy az öröm kiüljön az arcukra. Egy pillanatra úgy tűnt, Dóra szemében megcsillant a boldogság, de aztán minden megváltozott.
– Ez biztosan tévedés – szólalt meg Bálint. A hangja olyan éles volt, hogy beleremegtem. – Ez nem lehet a mi gyermekünk!
Dóra zavartan nézett rám, majd a gyermekre. A kezében remegni kezdett a baba, és könnyek szöktek a szemébe.
– Mi a baj? – kérdeztem kétségbeesetten.
Bálint hátrált egy lépést, mintha a baba megcsípte volna. – Nézd meg, Lilla! Ez nem az én gyerekem. Ez lehetetlen!
Az igazság nyomában
Másnap reggel elrohantam az orvoshoz.
– Doktornő, hogyan lehetséges ez? – kérdeztem kétségbeesetten.
Az orvos türelmesen elmagyarázta, hogy a recesszív gének néha meglepő módon nyilvánulhatnak meg, különösen olyan családokban, ahol a származás vegyes.
Ez az információ megnyugtatott volna, ha nem lettem volna biztos benne, hogy Bálint nem fogja elfogadni a magyarázatot.
A végső döntés
Hetek teltek el. A baba velünk maradt, és egyre mélyebb kötelék alakult ki köztem, Márk és a kislány között. Egy este, miközben a babát altattam, Márk halkan megszólalt:
– Mi lenne, ha örökbe fogadnánk?
Felnéztem rá, és éreztem, hogy a könnyek megindulnak a szememben. – Én is erre gondoltam – suttogtam.
Néhány hónappal később a papírok aláírásra kerültek. A kislány hivatalosan is a miénk lett.
Bálint és Dóra soha többé nem kerestek minket. De már nem is számított. A mi családunk teljessé vált. Ez volt az a történet, amit nem terveztünk, de mégis a miénk lett – és ezt a történetet örökre őrizni fogjuk.
