Feleségül vettem egy egyedülálló anyát két kislányával – Egy hét múlva a lányok megkértek, hogy látogassam meg az apjukat a pincében
Amikor Tamás feleségül vette Anitát, egy egyedülálló anyát két elbűvölő kislánnyal, az élete szinte tökéletesnek tűnt – leszámítva a rejtélyes suttogásokat a pincéről. Amikor a lányok ártatlanul megkérték, hogy „látogassa meg Apát,” Tamás olyan családi titokra bukkant, amit soha nem tudott volna elképzelni.
Új otthon, új kezdet
Amikor összeházasodtunk, és beköltöztem Anita házába, olyan érzés volt, mintha egy gondosan megőrzött emlékbe léptem volna be. A régi fapadló recsegett, mintha a múlt súlyát őrizné, és a levegőben vaníliaillatú gyertyák édes illata érződött.
A házat meleg napfény töltötte meg, amely a csipkefüggönyökön átszűrődve mintákat rajzolt a falakra. A két kislány, Nóra és Lilla, vidám kacagással töltötte meg a teret, miközben Anita olyan nyugalmat hozott az életembe, amire nem is tudtam, hogy vágyom.
Ez volt az a ház, amit igazán otthonnak akartam nevezni. De volt egy probléma: a pince.
A pinceajtó ott állt a folyosó végén, ugyanazzal a tojásfehér árnyalattal lefestve, mint a falak. Nem tűnt különösebben baljósnak – csak egy ajtó volt. Mégis, valami megmagyarázhatatlan módon vonzotta a figyelmemet.
Talán azért, mert a lányok mindig suttogva beszéltek róla, amikor azt hitték, senki nem hallja őket. Vagy mert a nevetésük azonnal elhalt, ha rajtakaptam őket, hogy az ajtó felé néznek.
Egy különös kérdés
Egyik este vacsorát készítettünk – sajtos tészta volt, Nóra és Lilla kedvence. Miközben elővettem a tányérokat, Nóra hirtelen megszólalt:
– Tamás, szoktál azon gondolkodni, mi van a pincében?
Majdnem elejtettem a tányérokat.
– Tessék? – kérdeztem, próbálva természetesnek tűnni.
– A pince – suttogta. – Nem érdekel, mi lehet ott lent?
– Mosógép? Néhány doboz meg régi bútorok? – nevettem, bár a nevetésem kissé erőltetett volt. – Vagy talán szörnyek? Vagy kincsek?
Nóra csak mosolygott, majd visszasétált a nappaliba.
Egy furcsa megjegyzés
Másnap reggel, amikor reggelit adtam a lányoknak, Lilla leejtette a kanalát. Miközben lehajolt érte, halkan odasúgta:
– Apa utálja a hangos zajokat.
Megdermedtem. Anita sosem beszélt sokat a lányok apjáról. Annyit tudtam, hogy egyszer boldog házasok voltak, de most már „nincs itt.” Nem tisztázta, hogy meghalt-e, vagy egyszerűen csak máshol éli az életét, és én sem faggattam.
Talán nem kellett volna annyiban hagynom.
A rajz, ami mindent elindított
Néhány nappal később Lilla színezett az asztalnál. A ceruzák és zsírkréták színes káoszként borították el az asztalt, de ő teljesen elmerült a munkájában. Kíváncsian hajoltam fölé, hogy megnézzem, mit rajzol.
– Ez mi? – kérdeztem, a pálcikaemberekre mutatva.
– Ez itt én meg Nóra. Ez anya. És ez te – válaszolta anélkül, hogy felnézett volna. Ezután egy új színt választott az utolsó figura megrajzolásához.
– És ki ez? – mutattam a kissé távolabb álló alakra.
– Apa – mondta egyszerűen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A szívem kihagyott egy ütemet. Mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, Lilla egy szürke négyzetet rajzolt az alak köré.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem.
– A pincénk – felelte, ugyanazzal a természetességgel, ahogy korábban.
Aztán, mint egy határozott hatéves, aki mindent tud az életről, felállt az asztaltól és elsétált. Én pedig ott maradtam, bámulva a rajzot.
Az igazság pillanata
Egy hét múlva a kíváncsiság elviselhetetlenné vált. Egyik este, amikor Anita és én borozgatva ültünk a kanapén, óvatosan szóba hoztam a pincét.
– Anita – kezdtem –, kérdezhetek valamit a pincéről?
Anita egy pillanatra megmerevedett, a pohara a levegőben maradt.
– A pincéről?
– A lányok mindig emlegetik. Lilla rajzolt egy képet róla, és… csak kíváncsi vagyok.
Lassan letette a poharat.
– Tamás, semmi baj nincs vele. Csak egy pince. Régi, dohos, valószínűleg tele pókokkal. Hidd el, nem akarsz lemenni oda.
A hangja határozott volt, de a szemei árulkodtak. Nem egyszerűen elutasította a témát; el akarta temetni.
A lányok őszintesége
Néhány nappal később Nóra odajött hozzám, és megkérdezte:
– Akarsz találkozni Apával?
Lilla mögötte állt, a plüssnyusziját szorongatva.
– Anya lent tartja a pincében – mondta, mintha csak az időjárásról beszélne.
Minden ésszerű gondolat ellenére követtem őket a lépcsőn. A pince sötét és nyirkos volt, a levegőben nehéz penészszag érződött. Az egyik sarokban egy kis asztal állt, rajta színes rajzokkal, játékokkal és néhány hervadt virággal.
Az asztal közepén egy urna állt.
– Látod, itt van Apa – mutatott az urnára Nóra mosolyogva.
Ekkor értettem meg. Az apjuk valóban ott volt velük – a szívükben és az emlékeikben.
Egy új kezdet
Amikor elmondtam Anitának, mi történt, zokogni kezdett.
– Nem tudtam, hogy így érzik – vallotta be. – Azt hittem, a pince segít, hogy továbblépjünk.
Másnap az urnát áthelyeztük a nappaliba, egy családi emlékekkel díszített asztalra. A lányok rajzokat készítettek az apjuknak, és minden este együtt gyújtottunk egy gyertyát.
Ahogy figyeltem őket, rájöttem, hogy az én szerepem nem az, hogy helyettesítsem az apjukat. Az én dolgom az volt, hogy hozzáadjak valamit a szeretethez, ami már összetartotta ezt a családot.
És ez volt az életem legnagyobb ajándéka.
