Kedves Praxis Blog!

Két rövid történet. Az első a feleségem tavalyi sztorija, a másik az én történetem.

A feleségem 2019.08.30-án este hazafelé a munkahelye előtt a főnöke szeme láttára elesett és eltörte a bal kisujj kézközép csontját két helyen. Este már nem akart orvoshoz menni így másnap reggel bementünk a budapesti Baleseti-be. Nagyon empatikus  és lelkiismeretes orvoshoz került. Röntgen (a törés nem mozdult el), utána sínbe tették a kezét TOKÉLETES! Majd egy hét múlva menjen a baleseti ambulanciájára egy arab orvoshoz, aki tolmácson keresztül kommunikált vele, ismét röntgen majd gipsz. Ha nem mozdult el, miért nem jó a sín?

Olyan erősen és szorosan gipszelték be a kezét, hogy egy hétig bírta csak, vissza ment elmondani, úgy érzi túl szoros a gipsz és zsibbad a keze. Szó szerint idézem „azért gipsz, hogy szorítson”. Nagy önuralommal kibírta az öt hét gipszben közben minden héten a kontrollon elmondat ezt az orvosnak is. Utána megjelent a gyógytorna kezelésen ahol az ottani orvos egyből konstatálta „na, újból kaptunk egy elcseszett gipszes munkát” a sokadik elrontott és megnyomorított beteg után a gipszelős továbbra is a kórházban dolgozik. A gyógytornászok nem szólhatnak ellene, mert különben nem lesz gipszelő a kórházban. Ez is egy 22-es csapdája. Letelt a kiírt gyógytorna a feleségem keze továbbra se működik rendesen, de befejezettnek tekintette az orvos a kezelést és azt mondta nem kell többet jönnie. Azóta is én próbálom itthon a gyógymasszázsát megcsinálni.

A másik történet velem esett meg 2015. decemberében a budapesti Péterfy utcai kórházban. Előző nap a házi orvosom 27-es vércukorral mentőt akart hívni, hogy azonnal kórházban a helyem, de kikönyörögtem tőle, hogy csak másnap reggel menjek be és a feleségem is fel tud lélekben készülni a továbbiakra, hát nem tudott, ahogy meglátta a kórháznak becézett romhalmazt.. Néhány óra alatt sikerült beszélni egy első éves rezidens nővel. Őt kaptam. Ilyenkor, ahogy kell vittem magammal az egy hetes labor eredményeket az előző orvosi papírjaimat, a gyógyszereimet stb. Kaptam egy ágyat két végstádiumú rákos beteg mellett az első éjszaka hajnal kettőkor már meg is kerestem az éjszakás nővért, hogy az egyik beteg feladta a küzdelmet. A kedves nővérke nagyon udvariasan megkért, hogy feküdjek vissza a halott melletti ágyamba és aludjak tovább, majd reggel elviszik a bácsit. Furcsa? Lesz még tovább is.

Másnap nagyvizit a főorvossal. Kérdi az orvos velem kapcsolatban a kis rezidens, hogy a labor eredmények mit mutatnak? Hát ő még nem végezte el… hét itt közbe szóltam, hogy pár napos a legfrissebb laborom, amit meg is mutattam neki. A főorvos ott a kórteremben úgy lebaszta a doktorkát a többi beteg előtt, hogy csak na. A bent töltött két hetem úgy telt, hogy amikor nem kellett a nővéreknek segítenem a betegek egy épületből a másikba tologatását megcsinálni akkor próbáltam az erőnlétemet pluszban javítani az emeletek megmászásával. Igaz, túl sokat nem láttam a magas cukor végett. Az utolsó nap már kora délelőtt kiültettek a folyosóra, hogy ott várjuk az orvost a feleségemmel, mert kell az ágy, délután kettőkor jött meg a kis rezidens. Végül is miért kellet elmondani, hogy van érvényes laborom és a többi. Addig étlen-szomjan lettem volna mint súlyos cukorbeteg az erre predesztinált belgyógyászaton, ha a feleségem nem hoz enni inni a kórházi büféből, az túlsó napi ebédnek csúfolt valami szerintem még járt volna.

Tanultam belőle. Úgy kell nekem miért lettem beteg, ha focista is lehettem volna, akkor lenne annyi stadion ahol eljátszhatnám, hogy megsérültem. Egyből kaptam volna VIP ellátást.

Üdvözlettel: László