Nagymamám temetésén láttam, hogy anyám egy csomagot rejt a koporsóba – Megdöbbentem, amikor kivettem és belenéztem
Írta: Kovács Rita
2024. november 5., 09:20
Nagymamám temetésén észrevettem, hogy anyám titokban egy csomagot helyezett a koporsóba. Később, mikor kivettem, nem gondoltam, hogy olyan szívszorító titkokkal szembesülök, amelyek örökre megváltoztatják az életemet.
Azt mondják, a gyász hullámokban érkezik, de számomra inkább olyan, mint amikor a lépcsők eltűnnek alólad, és csak a mélység vár. Nagymamám, Katalin, nem csak a családom része volt. Ő volt a támaszom, a példaképem, a legjobb barátom. Mindig különlegesnek éreztette velem magam, mintha az egész világ csak miattam forogna. Gyerekkorom óta minden ölelése olyan volt, mint egy biztos menedék.
Ahogy ott álltam a koporsója mellett azon a szürke novemberi napon, úgy éreztem, elvesztettem azt az embert, aki igazán ismert és feltétel nélkül szeretett. A temetkezési vállalat termeiben a rózsák és liliomok illata szinte elnyomta a gyászolók suttogó hangjait.
A búcsú nehéz pillanatai
Nagymamám békés arcát nézve az jutott eszembe, milyen aprólékosan készült mindig mindenre. Ezüstösen csillogó haját épp úgy rendezték el, ahogy mindig is szerette, és kedvenc gyöngysorát helyezték a nyakába. A koporsó sötétbarna mahagóniból készült, elegáns részletekkel.
Emlékek árasztottak el, ahogy végigsimítottam a koporsó sima felületét. Alig egy hónappal ezelőtt még a konyhájában ültünk, teát kortyolgatva, miközben a híres cukros sütemény receptjét tanította nekem. Akkor azt hittem, rengeteg időnk van még együtt.
„Eszterkém, drágám, most már odafentről vigyáz rád,” szólalt meg a szomszédunk, Andersen Piroska néni. Ráncos keze finoman érintette meg a vállamat, szeme vörös volt a sírástól. „A nagymamád mindig rólad beszélt. Te voltál a szeme fénye.”
„Emlékszik, milyen mennyei almás pitéket sütött? Az egész környék tudta, hogy vasárnap van, csak a sütemény illatából,” feleltem egy könnycseppet törölve az arcomról.
„Ó, azok a piték! Mindig küldött nekünk egy szeletet, és büszkén mondta: ’Eszter segített nekem, ő a legjobb a fahéj adagolásában!’”
Egy gyanús pillanat
Ahogy Piroska nénivel beszélgettünk, észrevettem, hogy anyám, Viktória, a koporsóhoz lép. Körbenézett, mintha biztos akarna lenni abban, hogy senki sem figyeli. Lehajolt, és valamit a koporsó belsejébe helyezett. Egy apró csomagnak tűnt, gondosan becsomagolva.
Amikor felegyenesedett, szemei gyorsan körbefutották a termet, majd csendesen elsétált a mosdó felé. A cipősarka puhán koppant a fa padlón.
„Láttad, mit csinált?” kérdeztem Piroska nénitől, a szívem hirtelen gyorsabban kezdett verni.
„Mit, kedvesem?” kérdezte a szomszédasszony.
„Anyám valamit betett a koporsóba,” motyogtam bizonytalanul. „Talán csak a gyász játszik velem.”
A titok nyomában
Az este lassan haladt, és a vendégek szépen lassan elszállingóztak. A temetkezési vállalat termei kiürültek, és csak a virágok illata maradt. Anyám már egy órája távozott, fejfájásra hivatkozva. De az, amit korábban tett, nem hagyott nyugodni.
Visszasétáltam a koporsóhoz. Nagymamám ruhájának redői között észrevettem valamit: a kék kendő sarka kilátszott.
A rejtély kibontása
Óvatosan kivettem a csomagot, és elrejtettem a táskámba. Otthon nagymamám régi foteljébe ültem le, amit még tőle kaptam, amikor kisebb lakásba költözött. Ahogy kibontottam a csomagot, a tartalma sokkolt.
Levelek sorakoztak egymás tetején, mindegyiken anyám neve, nagymamám írásával. Az első levél három évvel ezelőtti keltezésű volt.
„Viktória, tudom, mit tettél,” állt benne.
Családi titkok és fájdalom
A levelek egy sötét történetet tártak fel. Anyám éveken keresztül lopott nagymamám számlájáról, hogy finanszírozza a szerencsejáték-függőségét. A levelek hangneme egyre komorabbá vált: először az aggódás, aztán a düh, végül a teljes lemondás.
Az utolsó levélben nagymamám kijelentette, hogy minden vagyonát rám hagyja, mert én voltam az egyetlen, aki feltétel nélkül szerette őt.
Szembesítés
Másnap találkozóra hívtam az anyámat. Egy csendes kávézóban ültem le vele szemben, és átnyújtottam neki egy borítékot. Az első levél nagymamám írása volt, amelyben szembesítette őt a lopással. A második levél azonban az enyém volt.
„Ha valaha megpróbálsz manipulálni vagy elvenni tőlem bármit, amit nagymama hagyott rám, mindent napvilágra hozok,” állt benne.
Az igazság felszínre kerül
Az anyám szeme kitágult, a színe kiment az arcából, miközben olvasta a leveleket. Én eközben felálltam, és azt mondtam: „Szeretlek, de soha többé nem bízom benned.”
Az asztalnál hagytam őt, magányosan a nagymamám igazságával és a saját bűntudatával.
Megtanultam, hogy az igazságot nem lehet örökre eltemetni. A nagymamám emléke lett a támaszom, és most már tudtam, hogy mindig az igazságot kell keresni, még akkor is, ha fájdalmas.
