10 éven át minden nap egy széken ülő idős férfi – egy nap két fiú üresen találja a széket
Péter (10 éves) és Ádám (8 éves) minden nap édesanyjukkal, Alízzal sétáltak a Balaton partján. A tó szépsége mindig lenyűgözte őket: a hullámok gyengéd moraja, a sirályok hangja, és a levegőben úszó friss illat. De volt valami, ami még jobban felkeltette a figyelmüket – egy idős bácsi, aki minden nap ugyanazon a széken ült, és némán nézte a vizet.
Egyik nap Ádám megkérdezte:
– Anya, miért ül az a bácsi ott mindig egyedül?
Alíz röviden elmosolyodott, de volt valami szomorúság a tekintetében.
– Nem tudom pontosan, drágám. De azt hallottam, hogy magányos. Sokszor próbáltak beszélgetni vele, de nem szívesen enged közel magához másokat. Hagyjuk őt békén, rendben?
Ádám azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
– De miért olyan szomorú? Talán szüksége van barátokra.
Péter vállat vont.
– Ha nem akar beszélgetni, akkor hagyjuk. Talán neki így jó.
De mindketten észrevették, hogy valami titok lappang az idős férfi körül. Azon gondolkodtak, vajon mitől lehet ilyen mozdulatlan és csendes.
Első találkozás Vencellel
Egyik délután, miközben frizbivel játszottak a parton, Ádám szándékosan a bácsi irányába dobta a játékot. A frizbi eltalálta a széke lábát. A két fiú odaszaladt, és izgatottan kértek bocsánatot:
– Elnézést, nem akartuk!
Az idős férfi, aki később bemutatkozott mint Vencel, szelíd mosollyal nézett rájuk.
– Nem kell mentegetőzni. Tudom, hogy szándékos volt. – A fiúk megdöbbentek. – Te – mondta Ádámra mutatva – ügyes dobó vagy. És te – fordult Péterhez – remekül kapod el. Tudom, hogy nem véletlen történt.
A fiúk zavarba jöttek, de Vencel szavai barátságosan hangzottak. Az idős férfi végül beleegyezett, hogy beszélgessen velük.
– Miért ülsz itt minden nap, bácsi? – kérdezte Péter kíváncsian.
Vencel egy pillanatra elmerengve nézett a tóra, majd mély levegőt vett.
– A testvéremre várok. Már tíz éve, minden nap.
A fiúk döbbenten néztek egymásra.
– Tíz éve? De miért nem jött el eddig? – kérdezte Ádám.
Vencel szomorkás mosollyal kezdett mesélni.
– Gyerekkorunkban mindig itt sétáltunk az anyánkkal. Itt tettünk egy ígéretet is: bármi történjék, ha valaha elveszítenénk egymást, ezen a helyen találkozunk újra. A háborúban azonban elszakítottak minket egymástól. Őt soha nem találták meg, de én nem adtam fel.
Elővette a testvére katonai azonosítóját a zsebéből, és megmutatta a fiúknak.
– Ez minden, ami megmaradt belőle.
Péter megdöbbenve kérdezte:
– De hogyan tudsz minden nap várni, ha nem tudod, hogy visszajön-e?
Vencel egy pillanatra elgondolkodott, majd a fiúkra nézett.
– Néha az életben hinni kell valamiben, amit nem látsz. Én hiszem, hogy eljön. És ha nem? Akkor is itt vagyok, emlékezve rá.
A fiúkat megérinti a történet
Vencel szavai mélyen megérintették a fiúkat. Másnap újabb szendvicsekkel és üdítőkkel mentek a tópartra. Eltökélték, hogy a bácsinak új barátokat hoznak az életébe.
Egyre több időt töltöttek együtt. Megtudták, hogy Vencel egyedül él egy kis házban, nem messze a tótól. A fiúk édesanyja, Alíz is megismerte őt, és gyakran csatlakozott hozzájuk.
Egy nap Péternek egy ötlete támadt:
– Tegyük fel a történetét az internetre! Hátha valaki ismeri a testvérét.
Ádám először kételkedett, de aztán egyetértett. Az anyjuk segítségével egy bejegyzést írtak, fényképekkel és részletekkel.
A szék üres
Egy hét múlva, amikor a fiúk izgatottan mentek a tóhoz, hogy megmutassák Vencelnek a posztot, meglepődve látták, hogy a széke üres.
– Ez lehetetlen – mondta Ádám idegesen. – Minden nap itt van!
– Valami történt vele – tette hozzá Péter. – Meg kell néznünk otthon.
Amikor megérkeztek Vencel házához, kopogtak. Néhány másodperc múlva az idős férfi ajtót nyitott. Mögötte egy másik férfi állt, akinek arca kísértetiesen hasonlított az övére.
– Ők azok! – kiáltotta az idegen férfi. – Ezek a fiúk tették fel a posztot!
A testvérek, Vencel és Jenő, végre újra találkoztak, több mint negyven év után. Jenő elmagyarázta, hogy a háborúban megsérült, és elveszítette az emlékezetét. Csak az interneten talált poszt segített neki visszaemlékezni.
A testvéri kötelék erősebb, mint valaha
Vencel és Jenő a fiúknak ajándékozták a katonai azonosítóikat, mondván:
– Ti emlékeztettek minket arra, hogy soha ne adjuk fel.
A fiúk ezután rendszeresen látogatták őket, és új barátság született.
